2017. június 9., péntek

Laboda Róbert: Én csak néztem

Ő csak nézett. Aztán elmesélte. Központozás nélkül lebegő szavakkal. Keresetten keresetlen vagy keresetlen keresett szavakkal – ha nem ismerném nem hinném el, hogy ilyen szerkezetekben gondolkodik, pedig tényleg. Egyfelől egy elemeltségben, messzemenőkig kihasználva, hogy a nyelvünkben a szórend szabad; másfelől egy lefojtottságban, amely mint fazékon a fedő: csak ennyit enged fel, csak a félálmot engedi fel.

Mert valójában tényleg félálom. A félálom összefüggéstelensége, ami az érem másik oldalán a mélyebb összefüggéseket jelenti. Azt jelenti: szabad szabadabban asszociálni – abban az egyszerre hiper- és antiszociális állapotban, amit a félálom jelent, amit a fél-álmodón túl a családban is megtapasztalható figyelemhiány, vagy akár össztársadalmi éberség-hiány jelent, amit végső soron a kissebségi lét is jelent. A kötet ajánlójába Szászi Zoltán is teljes joggal fűzi be a „félálomban vergődő érzéseket”. Mert valójában tényleg félálom, annak minden kíméletlen őszinteségével – és mégis könnyebben kódolódó éberséghiányával. Azokat nézed így, akik közel állnak hozzád, akiket teljes éberséggel nem is ítélhetsz meg, hiszen túl közel vannak. Túlságosan ellentmondásos a kapcsolatotok, szeretetből és sérelmekből, évtizedekig hordozott félreértésekből van összegyúrva; kibeszéletlen, gyakran kibeszélhetetlen pici szőnyeg alá söpört poklokból, egymásra mutogatásokból, amiket alig is old fel idő, vagy megbocsátás. S mindezt a kétség nélkül vállalt szeretet közben – hiszen ők a családod.

Ezt ismerem. A családban hordott „nem beszélünk róla” helyzeteket. Robi épp ezeket bontotta fel, a lehangolt zongorán elskálázott moll hangok közt telő-múló, szeretetből visszafojtott szavakat mondta ki. A szemrehányás szavai helyett a félálomszavakat, apának, anyának. Fantasztikus családja lehet, hogy elviselték; hogy ez a teljesen fordított helyzetben tékozló fiús hazatérés (hiszen felvágta nyelvét a távolság!) nem a becsapott ajtók végső távozását szülte! Mert el tudom képzelni, hogy ezek a kíméletlen, félig csukott szemmel: tekintet nélkül kimondott félálomszavak mennyire fájhattak!

A gyerekkor ami a házunktól ötven méter – ami házon kívül van. El kell gyalogolni odáig, az Ipoly-partig, a nagyapával való erős azonosságérzetig, az „ő vére vagyok” érzetig, a hiányig, amit a legközelebb érzett hagyott maga után. Akinek levelet azért lehet írni – de a lehet nem jó szó ide: kell. A gyerekkor, ami a konyhánkban éppen elfér, amit olyan kíméletlenül lep meg a szépség és az összes belecsomagolt hiány a Balaton vizébe gázolva, hogy

ott gondoltam arra
jó lenne ha meghalnék
épp alkalom is lenne rá
minden pillanatban
meg ki tudja lesz még
minden szép
ennél szebb nem is lehetne
úgy megdögleni hogy kicsit
túléljem ezt

csak egyszer

akarnám látni
hogy igazán gyászolnak-e

…jó észrevenni, hogy ez a félálom a fél-álmodóval is ugyanolyan kíméletlen mint a többi szereplővel az életében, a múltjában – mindabban ami a közösen megélt múltból ma is maradék nélkül él. Ez nem terápia. Nem old, és nem köt újra. De lenyűgöző erővel konstatál. A látszólag súlytalan, lebegő félálomszavakat lassan görgesd, olvasó, központozd többféleképpen magadnak (a jelzések hiánya erre bíztat), kortyolgasd, mint a finom pálinkát, amit nem a nyers erejéért döntesz be, hiszen ízlik is. A szokatlan szórendek, a látszólagos bárdolatlanság, úgy hagyottság folyvást jelent. A szavak közvetlen jelentését színezi. S nem az a fontos, hogy minden ízében értsd a fél-álmodó félálmát – hanem az: rezonálhasson rá benned a magadé. Ez nem terápia: nem azért van, hogy oldozzon, elég ha tudatja veled, hol és hogyan hurcolod a hasonló sérelmeket, szeretetlenségek látszatait, hazugságokat és következményeit, elhallgatásokat és kimondhatatlanságot (főleg ha már tényleg nincs kinek…).

Laboda Róbert Túlzásokban megejtett túlzó pökhendisége (imádtam, de nincs rá jobb szavam) után ez a csendes, de kíméletlen félálomkötet egy nem akármilyen minőségi lépcső. Olyan többlet rajzolódik benne, ami kíváncsivá tett: még milyen irányokba tágul ez a költészet. Én nem sietnék a helyében. Hagynám megélni halni (így, központozás nélkül) a gondolatot:

nézni csak az Ipoly partját
ott úgyis minden perc
egyformán más

mert aki ilyeneket észrevesz, annak nincs a gondolattól félnivalója. Meg az időtől se. Az egyformán más, telő időtől. Az időtől, ami úgyis szavakat érlel abban, aki erre fogékony.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...