2017. december 13., szerda

Amy Schumer: A deréktetovált lány

„Ez a könyv nem az önéletrajzom. Azt majd akkor írom meg, ha kilencvenéves leszek. Még csak most lettem harmincöt, úgyhogy hosszú út áll előttem, mire méltó leszek egy emlékiratra. Egyelőre csak szerettem volna megosztani ezeket a történeteket az életemből, melyekben gyermek, nővér, barát, komikus, színész, barátnő, egyéjszakás kaland, alkalmazott, alkalmazó, szerető, harcos, gyűlölködő, tésztaevő és borivó voltam.”

Szabadszájú New York-i standuposként indult, aki élvezettel hozta kellemetlen helyzetbe a közönségét azzal, hogy magassarkúban és miniszoknyában színpadra álló szőke fehér csajként eregetett iszonyat alpári poénokat – mára meg egy öt évada sikerrel futó saját tévéműsor Emmy-díjas gazdája, aki nem egy résszel tévétörténelmet írt, Golden Globe-ra jelölt forgatókönyvíró, két sikeres vígjáték sztárja. Ő Amy Schumer, aki könyvének címét saját „ribancrendszámáról” kölcsönözte - ami saját bevallása szerint maradandóbb, károsabb és visszataszítóbb, mint bármi, amit mások mondani tudnak róla, mégis jóízűen tud nevetni rajta. És aki bár írásban sem fél otromba, alpári, politikailag inkorrekt lenni, emellett meglepő őszinteséggel és meglepően mélyre hatolva ír magáról, családjáról, barátairól, kalandjairól, munkájáról, pénzről, hírnévről, politikai témákról és úgy nagyjából mindenről, ami foglalkoztatja. Ami nem áll messze attól, ami bármely fiatal nagyvárosi gondolkodó embert foglalkoztat. Schumer nem is tagadja, hogy utálja a sztereotípiákat, nem is dől be nekik: nem csak arról és nem csak úgy ír, amit és ahogy egy sikeres női komikustól elvárnánk valamiféle homályos közmegegyezés alapján.

Bő két éve írtam a szintén sikeres komika, Lena Dunham (egyébként Schumer jó barátja) Nem olyan csaj című könyve kapcsán, hogy kissé korán írt önéletrajzot, pár év múlva tán meglenne a szükséges érettség és éleslátás, ami eltávolítaná saját személyétől, hogy fókuszba helyezze a láttatni kívánt jelenséget – Schumer e szempontból messze jobb munkát végzett: könyve inkább csapongó esszégyűjtemény, melynek kilencven százalékában persze ő áll a középpontban, mégsem érezzük azt, hogy drasztikusan előtérbe tolná saját becses személyét. Ehelyett megtalálja az egyensúlyt a személyes mondanivaló, a vicces-tragikus-cikis önéletrajzi adalékok és a mindennapjainkat meghatározó jelenségek ábrázolása között. Mintha egy jól sikerült cikkgyűjteményt olvasnék egy színvonalas magazinból, amit persze a szerző személye hitelesít, de nem kizárólag róla szól.

Így amikor családjához fűződő ellentmondásos viszonyáról, a csapodár szülők válásáról, az egykor menő újgazdag vállalkozó apa elszegényedéséről, a legjobb barátnője apját elcsábító anyja iránti dühéről ír, joggal érezzük, hogy a mai harmincas generáció alapélményeit fogalmazza meg – amikor meg apja betegségéről és annak zavarba ejtő epizódjairól, akkor képes szíven ütni. És képes megtartani egy kényes egyensúlyt – hisz valljuk be, lehetne iszonyú rossz színpadi poén is abból, hogy a szklerózis multiplexben szenvedő apa hogyan szarta össze magát nyilvánosan kétszer is a lánya előtt. Hogy mégsem az lesz, hanem őszinte és megható vallomás arról, milyen összetett és zavarba ejtő is így látni azokat, akik a legfontosabbak számunkra, és hogy persze, egyrészt messzire futnánk és úgy tennénk, mintha nem is láttuk volna soha azt az embert, másrészt a szívünk szakad amiért a hozzánk legközelebb állót kell ilyen kiszolgáltatott és megalázott helyzetben látnunk, az már az író Schumert dicséri. Mindegy, hányszor ír szerelmeslevelet a saját vaginájához (egyébként meggyőződésem, hogy direkt próbára akarja tenni az olvasóit és ezért kezdi ezzel a könyvet – hogy aki nem bírja, hamar tegye is le, de higgyetek nekem, érdemes folytatni), mindegy, hányszor szedi idétlen listákba a dolgokat amik felbosszantják, vagy hogy mikor elfogadható, ha egy férfi nem elégít ki egy nőt, a fentihez hasonló őszinte részletek mutatják meg nekem az igazi Schumert a komika-szerep mögött.

Egyébként mára ez a komika-szerep is szépen kinőtte magát: Schumer megírta az elmúlt évek egyik legsikeresebb ironikus hollywoodi vígjátékát, a nem kevéssé önéletrajzi ihletésű Kész katasztrófát, amiben jóízűen játszik a romantikus vígjátéki klisé-szerepek felcserélésével és saját magát egy egyéjszakás kalandok közt csapongó, elköteleződésfóbiás, iszákos fiatal újságíró szerepébe írva talál rá a szerelemre egy ragaszkodó jófiú személyében – Amy forgatókönyvéből az a Judd Apatow rendezett filmet, aki felfedezte Lena Dunhamet is (meg még egy rakat fiatal komikust, valamint megrendezte az új évezred leginkább fogyasztható mainstream vígjátékait). A film egyébként nem korszakalkotó, de nem is rossz – azóta Amy Goldie Hawn oldalán is bohóckodott egyet az Ó, anyám! című vígjátékban. Ám hollywoodi karrierjénél sokkal érdekesebb (és egyelőre sokkal sikeresebb is…) amit a tévében művel. Az Amynek áll a világ harmadik évadjának egyik részével, a 12 Angry Men-nel átlépte a skeccskomédiák határait és egy fekete-fehér rövidfilmben forgatta le saját Tizenkét dühös ember átiratát, melyben egy középkorú férfiakból álló esküdtszék hivatott eldönteni, hogy vajon Amy Schumer elég dögös-e ahhoz, hogy a tévében szerepelhessen. Remekül megrendezett és iróniától csöpögő rész, olyan színészekkel, mint Paul Giamatti, Jeff Goldblum vagy Dennis Quaid. (Aki szkeptikus, de kíváncsi rá, mit tud valójában ez a mocskos szájú csaj, aki pucéran pózol saját könyve borítóján, szánjon rá 8 percet, megéri!)


Amy a legjobb komikushagyományokhoz híven nem fél kinyitni a száját szinte bármilyen témában – és nem hisz abban, hogy „ő csak egy komikus”, akinek nem lehet véleménye. Női előadóként nyilván eddig is sokat beszélt és eztán is sokat fog a nők szórakoztatóiparban betöltött szerepéről; arról, mennyire irritálta, hogy filmje kapcsán szinte csak azt kérdezték tőle, milyen érzés női komikusként szembemenni a sztereotípiákkal és vajon milyen hatással lesz filmje a hollywoodi nők helyzetére; a manapság mindennél aktuálisabb nők elleni erőszakról (és nem fél bevallani, hogy ő is élt bántalmazó kapcsolatban). Mégis, ahol a legerősebb a könyve, az a pont, ahol kilép az összes bejáratott szerepéből és arról ír, mennyire traumatizálta a Kész katasztrófa egyik vetítésén történt, két halálos áldozatot követelő lövöldözés és hogyan vetette bele magát „csak egy komikus” létére a fegyvertartás szabályozásáért folytatott harcba: „Tévednek abban, hogy ez nem az én súlycsoportom. Mert én ismerem ezt a problémát. És ti is. Bárki, aki él és lélegzik, és véleménye van arról, hogy első osztályos gyerekeket lelőjenek-e az iskolában, az jogosult beszélni ebben az ügyben.” És kell is beszélnie róla – teszem hozzá én. Főleg, ha valakinek van hangja, van közönsége és képes így megszólítani őket, mint Amy Schumer.


Kiadó: Agave
Fordító: Molnár Berta Eleonóra

2017. december 11., hétfő

Rövidre vágva # 22 – Még pár sorozatról

A fehér hercegnő (The White Princess)

Jó pár éve olvastam utoljára történelmi romantikust – anno kedveltem Philippa Gregory első magyarul megjelent regényét, A másik Boleyn lányt, a folytatásait viszont már jóval kevésbé, a hat részesre nyújtott „Rózsák háborúja” szériája mellett meg már megállás nélkül mentem el. Teljesen véletlenül kattantam rá erre a sorozatra is, épp kicsit elég volt a sok felzaklató krimiből és valami nyugodt kis néznivalóra vágytam, meg aztán szép kosztümök, nagy szerelmek, csipetnyi udvari intrika – szóval ilyen lányos dolgok… Aztán ott maradtam, mert nem szeretek félbehagyni sorozatot (évadot), meg mert jólesett. Tipikusan olyan a sori is egyébként, mint Gregory könyvei: olyan semmikülönös, langyos kis szórakozás, nem váltja meg a világot, garantáltan tudsz aludni tőle és gond nélkül leteszed / kikapcsolod, ha épp csengetnek vagy eszedbe jut megnézni milyen szép a naplemente. Aki híve a háttértévézésnek (én nem) annak ez ideális lehet: tök jól lehet mellette vasalni, varrni, színezni, ilyesmi. De kicsit a történetről, ha valaki nem ismerné: ez itt épp Yorki Erzsébet, VIII. Henrik anyjának története, akit IV. Edward lányaként előbb III. Richárdnak, majd a Rózsák háborúját végül megnyerő VII. Henriknek ígértek. Henrik királynéjaként először tűzzel-vassal küzdene a Tudor-uralom és gyűlölt férje ellen, aztán, mivel ez egy románc, szépen összecsiszolódnak az amúgy magányos, egész életében a ráerőltetett királyszerepre készülő, szeretetre vágyó férjecskéjével, míg bele nem szeret és immáron fülig szerelmes asszonyként és három királyi sarj anyjaként választás elé kerül: folyvást áskálódó anyja és a semmiből felbukkant trónkövetelő öccse mellé álljon, vagy gyermekei örökségét védelmezze. Mint minden Gregory-regény, ez is erősen női fókuszú lett: nem csupán a naiv, trófeaként a győztesnek nyújtott hercegnőből erős, semmitől vissza nem riadó királynévá érő Erzsébet, de anyja, a korábbi királyné, a boszorkányos praktikákat űző Elizabeth Woodwille és a király anyja, Margaret Beaufort vagy a burgundiai hercegnő, a távolból a korona ellen áskálódó Yorki Margit is megér egy misét. Komolyan átértékelem VIII. Henrik viszonyát a nőkhöz, ha ilyen intrikáló perszónák között kellett felnőnie. Persze a történelemkönyveket nem árt letakarni, amikor nézzük, nehogy harakirit kövessenek el és ránk vessék magukat a polcról, számos eseményt szabadon értelmeztek a készítők és jóval nagyobb teret adtak a romantikázásnak, mint a korban elképzelhető. Szóval ez itt nem Shakespeare királydrámáinak a világa, nem is „az igazi Trónok harca” – ez egy ízig-vérig romantikus történelmi dráma, az igényesebb fajtából. Néha ilyen is kell.


Babilon Berlin (Babylon Berlin)

Az utóbbi évek tán legambiciózusabb európai sorozata a Babilon Berlin, amely Volker Kutscher Gereon Rath nyomozásait követő könyvsorozata alapján készült – a németföldön meglehetősen sikeres könyvekből kettőt magyarul is megjelentetett a General Press pár éve. Az 1920-as évek Berlinjében járunk, ahol a világháború után tomboló nyomor, a poszttraumás stressztől megnyomorított frontkatonák, az erősödő politikai szélsőségek - melyeket egyik oldalról a Szovjetúnióból importált kommunista eszmék, másik oldalról a német nemzeti nagyság elvesztése felett siránkozó nemesek-gyárosok-politikusok táplálnak - közepette tombol a dekadencia. Erősen kezd a sorozat a Kölnből egy ismert politikust is érintő zsarolási ügyben Berlinbe érkező Rath felügyelő erkölcsrendészeti kalandjaival és a Sztálin ellen szervezkedő berlini trockisták meg egy ellopott, titkos rakományt szállító szovjet vonat szálainak összefonásával. Kicsit sűrű is az eleje, kell jó pár rész, mire kibogozzuk, ki kivel van és mi az összefüggés az erkölcsrendészet, az emigráns orosz grófnő, a mint később kiderül, duplán titkos rakományú vonat, egy halom gyilkosság és a rendőrség berkein belül tevékenykedő kémek között. És akkor még nem is beszéltünk a Rath melletti főszereplőről, a nyomornegyedből elszántan a rendőrség kötelékébe vágyó, családja megélhetését az éjszakában kereső Charlotte Ritterről, a maffiafőnök örményről vagy a pszichésen sérült katonákat felforgató, hipnotikus módszerekkel kezelő zugorvosról. Elképesztően összetett sorozat, a felvonultatott témák jó három-négy évadra is elegendőek lennének, de a sűrűség nem megy az élvezhetőség rovására, sőt! Míg az elején inkább a nyomozósdi és a zsarolási ügy, illetve Charlotte megpróbáltatásai vannak fókuszban, az évad végére erősödnek a politikai szálak és szépen megágyaz az eljövendő idők borzalmainak. Nagyon erős atmoszféra jellemzi, a századelős Berlin tökéletesen elevenedik meg előttünk, Tom Tykwer olykor groteszk, néhol Baz Luhrmannt idéző megoldásai pedig igen hatásosan játszanak rá a megdöbbentő emberi nyomor és a pazarló dekadencia ellentétére. Kicsit a Boardwalk Empire-t idézi bennem – hangulatilag és a színészi játékok tekintetében elsősorban, de az persze jóval nagyobb szabású sorozat volt. Bár ki tudja, ha lesz folytatás (remélem, lesz) ez is kinőheti magát oda. Ha szippantanál kicsit az atmoszférából, ízelítőnek ajánlom EZT a videót. 


Olive Kitteridge

Elizabeth Strout Kisvárosi életek című novellafüzéréből az Oscar-díjas Frances McDormand íratott és rendeztetett magának minisorozatot az HBO égisze alatt – és milyen jól tette! A novellafüzér Olive Kitteridge, a házsártos, keserű, kemény középiskolai matektanár életét meséli el kiragadott szemelvényekből, mintegy huszonöt évet felölelve. A minisorozat négy részbe sűríti az élettörténetet: akad benne néhány bakugrás, de Olive a szemünk előtt válik középkorú anyából és kikapós feleségből mindenkit elveszítő, halálra vágyó, megtört öregasszonnyá. Amikor megismerjük, a depressziós hajlamokkal küzdő, de azokra túl sokat nem adó, semmilyen gorombaság kimondásától nem félő, bántóan egyenes, éles Olive és mellette könnyűszerrel papucsnak tűnő, kedves, segítőkész, mindig az élek elsimítására törekvő patikárius férje házassága épp megroggyanni látszik: Olive nem is annyira titkoltan viszonyt folytat az angoltanárral, férje pedig épp belehabarodik egy jóval fiatalabb nőbe. Közben nevelik egy szem fiukat, akinek a szülői ház mellett építenek sajátot. Persze ez nem az a fajta történet, ahol a házasságok felbomlanak. Olive mindent úgy csinál, ahogy kell. Úgy szeret, ahogy kell. Úgy nevel, ahogy kell. Úgy tanít, ahogy kell. Ha néha meg is érinti a „lehetne másképp” szikrája, sosem enged elveiből. Nem híve a modernizációnak és nem érti, miért akarna bárki másként élni, mint előtte sokszáz éven át az ősei. Sosem érti meg, miért nem akart fia és újdonsült felesége a szülői ház mellett élni, pláne hogy miért váltak el. A három gyermekét három apától beszerző új feleséghez meg, aki megkérdőjelezi Olive anyai teljesítményét és nyíltan megsemmisíti egész életét, érthetően semmi kapcsolódási pontja nincs. Csendes tragédiák sora ez a sorozat: egyáltalán nem szerethető emberek hétköznapi tragédiáié, amelyek annyira a mieink, hogy néha már kellemetlen nézni. Közben pedig bájos, szeretnivaló, életszagú. Sokban emlékeztet Jonathan Franzen regényeire – persze olvasnom kéne Elizabeth Stroutot is, tudom. McDormand egyébként jól tette, hogy rátalált és ragaszkodott hozzá: olyasfajta jutalomjáték neki a vásznon megöregedő, keserűségét folyton visszafojtó, sosem kérdező, de mindig kategorikusan kijelentő, kiállhatatlan Olive szerepe, amilyen csak néhányszor adatik még a legjobb színészek életében is. Mellette mindenki csak másodhegedűs lehet, de a férjet alakító Richard Jenkins és a végjátékban nyúlfarknyi szerepben emlékezeteset nyújtó Bill Murray is megteszik a magukét. Olive mellett az igazi főszereplő azonban a Massachusetts-i partvidék: a kisvárosi életek minden sivársága, minden kilátástalansága és minden szépsége ott van az óceán parti viharokkal dacoló házakban és a kietlen partokban.

2017. december 8., péntek

Hidasi Judit: 50 japán egyperces

Hidasi Juditot nem kell bemutatni Japán szerelmeseinek, annak idején a szép emlékű Terebess kiadásában kétszer is megosztotta a kíváncsiakkal a szigetországban szerzett tapasztalatait – és neki köszönhetjük az egyik használhatóbb, kezdőknek szánt japán nyelvkönyvet is. Úgyhogy nagy örömmel markoltam el az 50 japán egypercest, hogy szerezzek magamnak vele egy felelőtlenül boldog délutánt. Hiszen alapjában azért nem több ez a kötetecske – legalábbis első blikkre nem: könnyen olvasható, frappáns kis odapillantások ezek abba az annyira más reakciókat rendszerben tartó kultúrába.

Ha kicsit lassulsz hozzá, azért mást és máshogy is jelenthet. A különbségekre való csodálkozás mögött - talán mert nem igazán az egzotikum idegensége, hanem a tapinthatóan eltérő élet- és szertartásrend epizódjai látszanak - felsejlik maga az eltérő rendszere: hogy mennyire teljes szemléletváltozást hozhat ez esetben a helyváltoztatás. Hamar felismerhető: a japán életrend szereplehetőségei ha javarészt megfeleltethetők is az európai, általunk megszokott struktúrákba illeszkedő szerepekkel, a viszonyok súlypontjai teljesen máshol ülnek. Nagyon sokszor egyszerűen nincs mihez odailleszteni az: „ez olyan mint…” értelmezés-könnyítő példáit – abban az idegenben nem ülnek a saját példák, csak ha hosszan sorolod azokat a mély különbségeket, amik messze túl mutatnak (úgymond) az árnyalatnyin.

Pont ezért vitt messzebbre, mint amennyit ez a könnyed, formáját tekintve jobbára csattanókra hegyezett történeteket tartalmazó kötetecske sejtetett. Frappáns és pontos pillanatfelvételek ezek – sokat bíznak az olvasóra, de a jól elkapott pillanatokból. Van honnan elrugaszkodjon a gondolat, a máshol olvasott (avagy tapasztalt) odacsengéseire van hol kapaszkodjon. Néhány története ennél kevesebb – csak a meghökkentő különbségek konstatálására szolgál; de a java távlatokat nyithat abba az annyira másba. Ahol egy baráti beszélgetés alatt alanya lehetsz egy feleségszerző akciónak, úgy, hogy valójában észre sem veszed. Ahol nemcsak az étkezés formája teljesen más, nemcsak az étek – de a köré fodrozódó összes kulturális utalás és metafora is másképp jelentőségteljes, az étel elfogadásától a pálcahasználaton át a megköszönéséig. Ahol akaratlanul lehetsz udvariatlan, vagy akár sértő. Ahol ismeretlenek azért látnának vendégül, mert a lányuk Európában diákoskodva jól érzi magát ott, ahonnan jöttél – s te lehetsz így a szerencsés, akin keresztül ezt megköszönik. Így értem a metaforát – így értem azt a réteget, aminek a jelentősége ott óriási (és formalitásokkal bőven körített), míg nálunk szinte ismeretlen…

Nálunk ismeretlen volna, hogy az udvariasság jegyében megtörténhessen, ami a Japánban rendezett futball világbajnokság szinte minden meccsén megtörtént – hogy iskolák és lakóközösségek kapják az idegen csapat szeretetét feladatul, s ezt szívből és lelkesedéssel lássák el. A távoli vendégnek úgymond megteremtve a „hazai” szurkolótábort, akár felkészülve ezért az idegen kultúrából – hogy nehogy lelki támasz nélkül maradjanak a vendégek.  Ismeretlen volna, hogy egy állásinterjún ne a legfelkészültebb alanyt válasszák a meghallgatók – azért mert ő „túl jó nekünk”. Ismeretlen a kimondott udvarias korlátozása, és a helyette közösen megült „beszédes csend”. Sértő lehet az elnézést kérést is jelentő udvarias nevetés…

Ha végiggondolom, ez a kis kötet leginkább azért hasznos, mert ahogy rácsodálkozom a másképp hangsúlyos világra, talán nagyobb eséllyel tanulom meg a helyükön kezelni a magam kultúrájának hangsúlyait is. Most, amikor épp a legkevésbé fontosnak látszik a társas kapcsolatokban a figyelmesség, cafrangnak, feleslegesnek ebben a nagy, egoista egymáson taposásban. Tény, a társadalmi érintkezés szabályai lehetnek egy kényelmetlen, szűk kalicka rácsai – de anyagot is biztosíthatnak az emberek között kiépülő hidaknak. Ha végiggondolom, az egzotikum, a nevetés, a néhol tényleg örkényi mértékig abszurd és zavarba ejtő idegenség felett ez a kötet valójában a saját hiányosságainkra is rámutat - amikor jót nevetünk a világ túlfelén élők furcsaságain, valójában magunkat is kinevetjük…



2017. december 6., szerda

Sikerrel csökkentettem a várólistám!

Jelentem egyéni rekordot döntöttem azzal, hogy a 2017-es várólista csökkentő játékban előírt 12 könyvet sikerült elolvasnom nagyjából november közepéig :) Persze 24 könyvet tettem a listára, és volt is egy olyan elképzelésem, hogy még olvasok róla - két könyv volt konkrétan esélyes - de egyrészt így karácsony előtt befutott pár új megjelenés, ami előre kéredzkedett, másrészt vége a boldogságos önkéntes-kényszer szabinak, úgyhogy jó eséllyel nem lesz annyi időm olvasni, mint eddig. Szóval maradjunk annyiban, hogy ezt a várólistacsökkentést lezártnak nyilvánítom, Mikulás napja pont alkalmas arra, hogy kicsit ünnepeljem e teljesítményt. Idén indultam hatodik alkalommal, eddig egyszer sikerült teljesítenem a kvótát, de abban az évben emlékeim szerint még szilveszterkor is az utolsó VCS-könyvem, a Téli mesét olvastam – bár lehet, hogy szilveszterkor már nem, de előző nap még tuti, nagyon rohantam vele, márpedig az nem az a fajta könyv, ami szereti a rohanós olvasást, úgyhogy ez emlékezetes maradt… Lássuk, mely könyvek fértek be az idei pakkba – a címek mögötti linkeken bővebben is, mindegyikről sikerült korábban írni, vagy önállóan, vagy rövidre vágva. (A sorrend ez esetben nem jelent semmit, ahogy hajlandóak voltak megállni a fotó kedvéért…)


Lawrence Durrell: Alexandriai négyes – Egy évek óta tologatott klasszikus, hibái ellenére is nagyon jó élmény volt, esélyes rá, hogy ott legyen az év végi top 10-ben. Igazi hömpölygő, kalandos-romantikus-egzotikus nagyregény, miközben irodalmi zsonglőrmutatvány (bár ma már nem „akkora” mint amekkorának korában számíthatott) és némi bölcsészes köldöknézegetéssel tarkított elmélkedés az írás mibenlétéről.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs – Meg kellett állapítanom - sokadszorra - hogy két szereplőtípussal lehet bombabiztosan kikergetni a világból: a tudálékos, koraérett kisgyerekekkel és a gyermeteg „jófejöregekkel”: namost, ebben más se nagyon van, szóval eléggé nehezen indult a kapcsolatunk. Nem is sikerült Backmannak áttörni az előítéleteim falát, ami fáj – egyrészt Ove miatt, aki máig szerelem, másrészt mert hasonló paraméterekkel másnak sikerült idén, tehát a helyzet nem reménytelen, ha a könyv elég jól van megírva.

Orhan Pamuk: Isztambul – Nosztalgiába csomagolt szerelmeslevél Isztambulhoz. Pamuk memoárba oltott városregénye egy letűnt kornak állít emléket, miközben bájosan mereng a kollektív melankólia sajátosan török állapotáról (ami azért nem ismeretlen e vidéken sem…) és helyezi el magát a kelet-nyugat, tradíció-modernitás, oszmán-európai térképen.

Rohinton Mistry: India, India – Na ő bombabiztosan ott lesz az év legjobbjai közt! Az egyik legfájóbb félrepozicionálás, amivel a hazai könyvpiacon találkoztam, a fátyolos-romantikus külső mögött a huszadik század második fele Indiájának rögvalóságát bemutató, számunkra elképzelhetetlen nyomor, embertelenség és politikai visszaélések tarkította regényóriás lapul.

Muriel Spark: A közönség bálványa – Spark a tavalyi Célszerű lődörgés után másodszor bűvöl el egy rövid, bájos, könnyed regénykével – semmikülönös, de cuki bölcsészkönyv.

Ian McEwan: A képzelgő – Felnőtteknek írt gyerekmesék avagy gyerekeknek írt felnőttmesék – alapvető gyermeki félelmek, vágyak, képzelgések játékosan tanító célzatú mesékbe öntve. Remek egydélutános szórakozás.

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve – Brooke Davisnek sikerült az, ami Backmannak nem: tudálékos, koraérett kisgyerek és jófejöregember ellenére is megérintett. Szívszorítóan, bájosan, gyermekien és mégis véresen komolyan ír a gyászról, ami bármikor elérhet – nincs kor és nincs körülmény, ami védene tőle. És mégsem a gyászról szól, nem a halálról, ami ott van minden sorában, hanem arról, hogy előtte mégiscsak élni kéne.

Jo Nesbo: A fiú – Sok év után olvastam újra Nesbo-t és bár nem mondom, hogy kedvenc lett, A fiú feszült tempójú, nagyon skandináv, nagyon társadalomkritikus, sötét, depresszív krimije elég jól esett.

Jo Nesbo: Vér a havon – Ahogy a Vér a havon is, annak ellenére, hogy leginkább csak csuklógyakorlat – de Nesbo van olyan gyakorlott és fifikás szerző, hogy még ezt is megvegyük.

Christopher Moore: Bolond – Chris Moore fenekestül felforgatja a Shakespeare-kánont, én meg nagyon élvezem :) az elmúlt két évben amúgy is Shakespeare-reneszánsz van nálam, a drámák újrázása mellett rákaptam a Shakespeare újra sorozatra és elkezdtem figyelni mindenféle újszerű feldolgozást. Márpedig Chris Moore mocskosszájú, perverz bolondjánál kevés újszerűbb (és idiótább) interpretációt tudok elképzelni…

Christopher Moore: A velencei sárkány – Szerencsére bolondunk visszatérő versenyző, második kalandja még perverzebb és még viccesebb, mint az előző és hol van még a színművek vége… Azért az biztos, hogy Chris Moore-ból kettő egy évben pont elég, ez a fajta humor azért hamar megfekszi a gyomrot. Meg az is, hogy a pasinak volt valami gyerekkori fixációja a kis hableánnyal – más magyarázatot nehéz elképzelni erre a sok szexmániás víziszörnyre.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás – Épp akkor olvastam a könyvet, amikor Ishiguro Nobel-díját bejelentették, egészen hihetetlen egybeesés. Ez a gyönyörű, fantasy-be oltott feledésregény is ott lesz az év legjobbjai közt. Ishiguro gátlástalan és pimasz mesélő, aki nem átall olykor műfajparódiának is beillő középkori kalandregényében írni emlékezetről, feledésről, önbecsapásról, a túlélés érdekében elfedett sebekről és élethosszig táplált sérelmekről.

2017. december 4., hétfő

Orhan Pamuk: Isztambul

„Most azonban nem Isztambul melankóliájáról, hanem a hüzünről, erről a közösség minden tagja által büszkén vállalt, hasonló érzésről szeretnék beszélni. Ami tehát nemcsak az érzést jelenti, de mindazokat a vele összefonódó helyeket és pillanatokat is, amelyek felkeltik ezt az érzést. […] Ha átadjuk magunkat ennek az érzésnek, a városban fölbukkanó képeinek, alakjainak és pillanatainak, ha tapintattal vagyunk iránta, akkor egy pont után bárhonnan is nézünk a városra, a hüzün, mint a napsütéses téli reggeleken a felszálló hűvös pára mögül előtűnő Boszporusz, tisztán és élesen rajzolódik ki a szemünk előtt.”

Pamuk úgy ír a hüzünről, erről a leginkább kollektív melankóliaként definiálható érzésről, mely természeténél fogva nagy adag nosztalgiával, reménytelenséggel és némi önsajnálattal párosul, miközben féltve őrzi sajátos báját és ellene van bárminemű változásnak, ahogy az ember szerelmese szeretve-gyűlölt rossz tulajdonságáról szokott nyilatkozni. Megbocsátóan. Cinkosan. Épp csak dorgálón. Azzal a biztos tudattal, hogy kedvesünk a reggeli szájszag nélkül nem lenne ugyanaz, így hát azzal együtt szeretjük. Könyve valójában szerelmeslevél egy városhoz, egy érzéshez, egy nosztalgiába fúló, az áporodott reggeli derengést a végletekig nyújtó állapothoz. Isztambulhoz.

Érdekes regénykísérlet ez a nem-is-regény: Pamuk memoárba bújtatott várostörténete olvasható visszaemlékezésként és sajátságos kulturális bédekkerként is – jó eséllyel mindenhogy hiányérzetet hagy maga után, cserébe megajándékoz egy különleges élménnyel. Már a mottóul választott idézet - „A táj szépsége a szomorúságában rejlik.” - is jól jelzi: nem egy vidám társasutazásra fizettünk be. Épp ötvenen túl és még a Nobel-díjon innen a leghíresebb kortárs török szerző, aki - bár műveiben erős nyugati mintákat követ - sosem hagyta maga mögött városát, egyértelműen összefonja élettörténetét Isztambuléval: büszkén viselt bélyegként égeti magára a Boszporusz-menti kettősséget, az „egzotikus” és a „nyugati” világ, a múlt és a jövő, a nosztalgia és a fejlődés ütköztetését.

Orhan Pamuk Isztambul Európához tartozó részén született, gazdag, nagypolgári, erősen nyugatiasodott életvitelű családban. Szeretettel mesél nekünk gyermekéveiről a sokgenerációs Pamuk-házban – ám a sorok közt végig ott bujkál a csendes tragédia lehetősége. Mondhatnánk, csak a szokásos: hűtlenkedő apa, olykor eltűnő, depressziós epizódokkal küzdő anya, elherdált családi vagyon, lassú lecsúszás (ami azért mindig viszonylagos: hisz a családi vagyon még mindig elég egy életre), egyre kisebb házakba költözés (mindig eggyel közelebb imádott tengerpartjához). Ez a szépiaszínű romlás azonban nem képes elfedni a folyvást múltba révedő gyermek rajongását: az ötszintes családi ház szobáiban heverő fotók, a nagymama érinthetetlen tükre, melyen keresztül ágyából kíséri figyelemmel a házbeli jövést-menést, a vérre menő verekedések imádott bátyjával, a mindennapos lógások az iskolából mind egy idilli kor megidézői. Egy koré, amelyben a romlás még csak játék, a Boszporusz partján lángoló házak csak látványosságok, a sírkertek leomló sírkövei és a kóbor kutyák csak hozzátesznek a rejtélyes város bájához.

És miközben saját élettörténetéről mesél - a gyermekkort követő középiskolás évekről, majd az építészeti karon töltött időről, festői ambícióiról és a család azokkal szembeni ellenállásáról, első szerelméről és a tőle elválasztó apai szigorról - mesél a városról. A városról, amely megrekedt a Nyugatról szőtt álmok és utópiák, valamint a múlt romjai és a dicsőséges oszmáni életstílus maradványai között. Mesél a város négy szomorú, magányos írójáról, a Resat Ekrem Kocu által írott, gigantikus vállalkozásnak szánt, de újra meg újra hamvába haló Isztambul enciklopédiáról, a Boszporuszon sikló hajók füstjéről, a gyermekként szenvedélyesen lajstromozott hadihajókról, a félelmetes kettősségről, amely ott feszül minden isztambuliban. Mesél a Nyugat majmolásáról és az egykori oszmán hagyományok kivéreztetéséről – amit természetszerűen követett a hagyományok felélesztését célul tűző, nyugatellenes mozgalmak létrejötte; a hamis Isztambul-képről, ami a nyugati olvasókban él a tizenkilencedik századi romantikus kelet-utazók írásai okán (akiknek, mellesleg, maga is nagy rajongója); a száz évvel korábbi Isztambult megörökítő festők iránti odaadásáról. És persze végtelen sétáiról az éjszakai városban, amikor a hüzün, ez a könyörtelen-odaadó, fojtogató, örökre magához láncoló szerető karjaiba fogadta. Amely magányos sétái során, csalódva szerelemben, csalódva festészetben, csalódva a családban, elhatározta: író lesz. A többi meg már történelem…


Kiadó: Ulpius-ház
Fordító: Nemes Krisztián

2017. december 1., péntek

Önreklám - tárnabontással

Jó volna tételesen végiggondolni, milyen inspirációk, indíttatások mentén (és milyen válogatási elvekkel) formálódott ki a verseskötetem – de egyrészt nem hiszek a fülszövegben (hogyan foglaljam össze azt, amit ennyi szóval, ekkora terjedelemben tudtam elmondani, mint a kötet?), másrészt szeretném, ha ezeket (az indíttatásaim és a kötetbe válogatásuk) mindenki a magáénak tudná érezni, úgy, hogy minden vezetettség nélkül rácsodálkozik arra, amit olvas. Nem szeretném szűkíteni a lehetséges értelmezési mezőiteket – a ti dolgotok, mekkora olvasás-élményt laktok bele ebbe a verseskötetbe. Azt viszont szívesen megmutatom, jelenleg milyen utakon szeret bennem kibomlani a vers (ez is folyamatosan változik…). A pillanatkép, amit most meg fogok mutatni a világhoz, illetve szövegbe töréséhez való hozzáállásomról szerintem nagyon sokat elmond magáról a kötetről is. A verset, amit a megmutatáshoz választottam, november 11-én, az esküvőm napjának reggelén tettem közzé, nászajándékul a feleségemnek. Egy 16 éves „hosszú jegyesség” végét és egy új minőség kezdetét ünnepeltük aznap, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy valójában (a lényeget illetően) nem fog változni semmi. Ezen a versen keresztül mutatnám meg, ki az, akinek a kötetét a kezetekbe vehettétek 2017 november 30-án.


Galambom

egyre nyilvánvalóbb, hogy melyik a törzsed
milyen közöm van hozzá és
miért kellett ilyen kacifántos úton
megejteni ezt a szelídítést

eljött az ideje
hogy meggyűrűzzelek, galambom -
hogy lássa mindenki, a kezemről röppensz

eljött az ideje
hogy lássák, a tenyeredből eszem
borzongató közelséged is elfogadva -

hogy nevet adjunk a kötelékrepülésnek
ahogyan egymáshoz hangoljuk a
kétféle szabadságot -
bizalomnak hívom

hiszen hívlak és jöttél.


„Ha profinak akarsz tűnni, ezeket a szavakat felejtsd el” – olvasom egy hirdetésben. Igen –  a legfontosabb verskép-alkotó rögvest az elején közhelyes. Ez a galambgyűrűzés. Viszont hallatlanul mulatságosnak érzem, hogy azért kelljen minél kifinomultabb nyelvi attrakciókba menekülnöm, mert előttem sokan és sokszor kimondtak már valamit, amit a magam módján szeretnék én is kimondani. Karinthy jut az eszembe; a cirkuszi artistája, aki kénytelen a legvadabb attrakciót megtanulni, hogy a magasban egyensúlyozva végre elővehesse a hegedűt és eljátszhassa, ami egykor összemarkolta a szívét. Valójában ez a vers tényleg semmilyen magyarázatra sem szorul, tisztán és világosan érthető – mert egy ezeregyszer használt, összekoszolt költői kép az alapja. Persze szerettem volna belerakni a pontosító ambivalenciát – azért fordulnak a szerepek a borzongató közelségben, hogy létrejöhessen a kötelékrepülés. Szeretném azt hinni, hogy verseket rendszeresen olvasó embereket is megérinthetek vele – hogy elég sűrű lett hozzá…


egyre nyilvánvalóbb, hogy melyik a törzsem
milyen bocsánatkérést suttogok
a bőröd alá ebben a közelségben
amit megengedsz

eljött az ideje
hogy meggyűrűzz és lássák -
hogy lássa mindenki ezt a fegyelmet

eljött az ideje
hogy lássák, a tenyeremből eszel
szorongatások emlékétől véraláfutásos
ujjaimról -

hogy nevet adjunk az elengedésnek
amikor már nem akar elengedődni -
bizalomnak hívom

megérett a kijelentésre.


…És remélem, hogy ez a nézőpontban tartottság valóban feltár valamit a kapcsolatunk azon rétegeiből is, amiről a versen kívül nem beszélnék. Érdekes ez, ebből a szövegből slamet gyúrtam, a három perc tizenöt másodperces időkeret kihasználása okán közbebeszélve a két egymást ellenpontozó szakasz közé – pont oda, ahol most is közéjük beszéltem. Kár volt - ez az ismertségébe gyöngült alapkép nem bírta el a bőbeszédűséget, a szöveg súlytalanná vált. Nem érvényesült benne a (kapcsolatunk jelen történetében indokolatlan) sajátos lelkiismeret-furdalás, amire újra és újra rácsodálkozom, ami valójában szorongatások emlékétől véraláfutásos ujjaim alatt most is a billentyűk leütésére provokál.

A verseket jobbára ajándékba kapom, inspiráló hatások ajándékaiként születnek az ébredéseimből. Ahogy Ray Bradbury fogalmaz az Októberi vidék (a legszigorúbb novelláskötete) előszavában: fogtam a szavakat, elraktároztam a fejemben, és vártam, hogy a hajnali hangok formába öntsék, felélesszék őket, és engem az írógéphez kergessenek. Így született ez a vers és a kötet összes verse – mind 2012 november elseje óta. Ebben a kései kamaszkor-szerű korszerűtlenségben. Sokáig tartott, mire meghallottam a hangjaim. Sokfélék – talán mert sokáig tartott, mire meghallottam őket. Hiszen miért ne rakjam ide e mellé a bemutatkozó vers mellé ellenpontnak akár a következő haikut:


foglalt a kezed -
nem lehetsz hangya, tücsök
egyszerre, tedd le!


2017. november 29., szerda

Rövidre vágva # 21 – Pár popcornfilmről (megint)

Atomszőke (Atomic Blonde)

Berlin, 1989 – a világ egyik legizgalmasabb pontja, ahogy azt a filmben nem is győzik hangsúlyozni. Nagyjából minden titkosszolgálat itt esik egymás torkának a hidegháború vége előtti utolsó órában – leginkább mert féltik egymás elől a titkaikat, naná. Ide pottyan szupertitkos és szuperfontos küldetésre atomszexi kémnőnk az MI6 kötelékéből, Charlize Theron, hogy a helyi brit kémfőnök, James McAvoy segítségével megszerezze a vélhetően a szovjetek közelébe került listát az összes nagyon titkos ügynök nevével. Mindig van egy lista… Persze semmi sem úgy sül el, ahogy tervezték, útjukat mindenfelé hullák szegélyezik, kettősügynökök szivárogtak be mindenhova, keletnémet forrásokat kell kimenekíteni, és még egymásban sem bízhatnak. Mily meglepő. A The Coldest City című kultképregény alapján összehozott Atomic Blonde itt-ott próbál mélyenszántó kémdrámát elénk pakolni, sőt, meg is vezetne ha hagynánk – de túlságosan kilóg a lóláb. Az első perctől tudjuk, hogy ki itt a tégla, ahogy azt is, hogy tuti nem ennyire egyszerű a helyzet – hát nem is. Annyira csavaros(nak szánt) hogy az már fáj – jobban állt volna neki, ha nem akart volna ennyivel többnek látszani annál, ami. Egy piszok látványos, de percig sem komolyan vehető akció-orgia. Rengeteg atommenőre vágott verekedéssel, iszonyú tökös Charlize Theronnal, sok meztelenkedéssel, ripacsmód imádnivaló McAvoy-jal és a legkúlabb hideg várossal, Berlinnel (amit Budapest alakít – szerencsére van olyan jó az atmoszféra, hogy nem zökkentenek ki az ismerős terek). Az egész egy hihetetlen látvány- és hangulatflash, egy fárasztó munkahét után nem is kell jobb agymosás: dübörögnek a nyolcvanas-kilencvenes évek prog-rock zenéi, miközben hősnőnk tűsarkúban és divatlapokra illő hacukában rúgja szét a fél KGB seggét. Van stílusa a filmnek, na. Többet várni tőle viszont igazán kár.


Wonder Woman

Ha már seggeket szétrúgó keménycsajoknál tartunk… Kevesen tudják rólam, hogy valójában eléggé bírom a képregényfilmeket. Nem mindet, persze, és nem is követem őket mániásan, a manapság mozikba kerülő szuperhősös izéknek tán a harmadát láttam, az alapanyagokat meg aztán pláne nem ismerem – engem ez a műfaj csak képernyőn vonz, papíron egyáltalán nem. Ráadásul ha már választani kell, akkor inkább Marvel, mint DC, valahogy ha már egyszer teljességgel irreális szuperhős-történeteket nézek, akkor jobban esik a vállaltan agyahagyott ökörködés, mint a magát túl komolyan vevő folytonos világmentés. Wonder Woman is ezzel nyert meg: túl azon, hogy persze meg kellett nézni, hisz mennyire menő már, hogy végre egy önálló filmmel rendelkező női szuperhős rúgja szét a fél világot ebben a macsó sportágban, de amiért még tetszett is, az hogy a mítoszhoz illő komolysággal felvezetett ókori amazon mivolt, a világháborús London pokla és a konkrétan istenek pusztítására vonatkozó végzet ellenére ő maga sem veszi magát túl komolyan. Szeretnivaló öniróniával csöppen egy új világba és ezzel a nézőt is bevonja egy ironikus alapállapotba: most komolyan, miért is kéne komolyan vennem? Merjünk már pusztán röhögni a poénokon és ámulni-bámulni az akciókat két órán keresztül, anélkül, hogy mindenáron el akarnánk helyezni mitológiákban és össze akarnánk hasonlítani más szuperhősökkel és mondanivalót sulykolnánk mögé. Minek? Ez egy agyatlan képregényfilm, helló! Tessék leereszteni. Ami meg a feminista avagy sem kérdéskört illeti: tök jó, hogy van egy női szuperhősünk, aki sokkal menőbb, mint számos pasi társa, de nehéz lenne feminista ikonnak tekinteni valakit, aki miniszoknyában és fémfűzőben rohangál a térdig érő hóban, mert az olyan jól néz ki. Egyenjogúságról meg majd akkor lesz értelme beszélni, ha senkit nem az fog érdekelni, hogy egy főszereplő nő vagy férfi-e, kizárólag az, hogy mennyire jó a karakter és mennyire jó a színész. Abban meg itt nincs hiba.


A Kör (The Circle)

Megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam Dave Eggers regényére – nem is tudom, végül miért hagytam ki. Persze még simán pótolhatom, de az a nagy helyzet, hogy a belőle készült film akkora csalódás volt, hogy ezt a közeljövőben nem tartom valószínűnek. Iszonyú érdekes és nagyon aktuális az alapötlet: vajon mit teszünk, ha egy mindenható techvállalat szép lassan az egész életünket behálózza? A Kör a Facebook és a Google nyomdokain járó, a szociális életet és az adatmegosztást a végsőkig fokozó virtuális közösség, ahol a szó szoros értelmében több millió barátod van, akik mindent (mindent) tudnak az életedről. A magánszféra nem létezik, a megfigyelés totális, az önkéntesség elvárt. Ha ki akarsz vonulni mindebből, antiszociális elem vagy, és fennáll a veszélye, hogy élő adásban hajszolnak öngyilkosságba. S ha ez még nem lenne elég, a Kör természetszerűen teszi rá a kezét pénzügyi adatokra, államtitkokra, választási regisztrációra. A totális nyitottság és átláthatóság kollektív álmából lassan de biztosan nagyvállalati diktatúra lesz. Aminek a közepébe csöppen Mae, a feltörekvő fiatal lány, akit simán bedarál a Kör eszméje – hogy aztán jó pár személyes tragédia után gondolkozzon el azon, mi is történik körülötte. De vajon van-e mersze változtatni? Izgalmas kérdésfeltevésekkel játszik a film, de pont a legnagyobb ziccert hagyja ki: az egyén feloldódását a közösségi játszmában. Az összeesküvős-leleplezős szál helyett sokkal jobban értékeltem volna, ha mer igazán mélyre menni és megmutatja, mi történik Mae-ben. Emma Watson nem játszik ugyan rosszul, de láthatóan vergődik a szerepben: Mae története, egyénisége, egész karaktere kiforratlan – de még ezt a kiforratlanságot sem tudta felhasználni a film. Ami azért is meglepő, mert a forgatókönyvet részben Eggers jegyzi. Ezúttal még a félig-meddig nyitott vég sem tud kárpótolni azért, hogy ez a zseniális felvetés nem lett több mint egy mézesmadzag.


Kingsman: Az aranykör (Kingsman: The Golden Circle)

Bár most úgy tűnhet, válogatás nélkül nézek akciófilmeket, azért ez nem így van, eléggé ritkán fordul elő, hogy ilyesmire vetemedjek, akkor is jobban szeretem a klasszikusokat, mint a túlpörgetett újdonságokat. Egy kivétel van: a kémfilmek és kémfilmparódiák. Hát, ezzel bármikor meg lehet venni. Az utóbbi évek abszolút kedvence a kategóriában a Kingsman és Az U.N.C.L.E. embere volt – nem véletlenül, ez a Guy Ritchie-féle agyonstilizált vonal már a Blöff és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső óta bejön. A Kingsman ráadásul felvonultatta az isteni Colin Firth-öt, nem lehetett hát kérdés, hogy ott a helyem a folytatáson is. (Persze CF meghalt az első részben, de ugye senkinek nem volt kétsége afelől, hogy visszatér?) Az aranykör pont olyan, mint a legtöbb sikerfilm-folytatás: nagyobb, hosszabb, vágatlanabb. Mindenből egy kicsit túl sok: túltolt kreténség, túltolt stílusparódia, túltolt karakterek, túl sok akció, túlságosan pszichopata főgonosz, túl nagyra nyitott összeesküvés. (És egy picit túl hosszú is…) De nem tehetek úgy, mintha nem élveztem volna vidámparkban idiótán vigyorgó kisgyerekként minden percét. Vélhetően egyébként a színészek is, mert a totálisan agyatlan forgatókönyv és a borzasztó túlzások ellenére látványosan lubickolnak a szerepben: az első részből megismert Kingsman-gárda maradéka pont ugyanolyan élrevasalt Bond-paródia, mint korábban, de ezúttal simán lejátsszák őket az újak: elsősorban a főgonosz Julianne Moore, aki többnyire vaskos drámai szerepekben tündököl, ezért is bolondozhatott ezúttal borzasztó üdén a kamdobzsai dzsungelben felhúzott, ötvenes évek amerikai kirakatkisvárosát majmoló falucskájában (hab a tortán, hogy én őt legjobban pont olyan szerepekben szerettem, ahol épp ilyen ötvenes évekbeli amerikai kirakatkisvárosokban vergődő feleségeket játszott – ez adott egy plusz réteget Poppy idiotizmusához). Rajta kívül akad itt még amcsi tahót játszó Channing Tatum (ahogy azt az angolok elképzelik…), meg egy kis Halle Berry is, de előlük simán ellopja a show-t a Trónok harca valaha volt legszexibb karaktereként elhíresült Pedro Pascal, aki legalább olyan látványosan pörgeti a lasszót, ahogy Oberyn Martellként hadonászott a lándzsájával. Lesz harmadik rész is, naná…


Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)

Látom magam előtt, ahogy a vaskos szépirodalmat olvasó bloggert eddig lelkesen követő olvasóim egy emberként fogják a fejüket: képregényfilmek, kémfilmparódiák, mi jöhet még? Ugye nem egy óriásmajom? De. Azt aztán végképp nem tudom megmagyarázni, miért kedvelem annyira a King Kong filmeket, de tény: az eddigi összes feldolgozást láttam és még Peter Jackson finoman szólva nem körülrajongott verzióját is bírom :) Ráadásul ebben az újban ott feszít Tom Hiddleston, hát persze hogy meg kellett nézni. Kicsit egyébként olyan ez is, mintha paródia lenne, a forgatókönyvét meg egy óriásmajmos/idegenlényes/lázadós katonai akciófilm-generátorban keverték volna ki. Mondjuk úgy, némiképp átgondolatlan. És bár nem hiányol minden eredetiséget, pont azok a részei a legrosszabbak, ahol eredeti akar lenni – jobban jártunk volna, ha simán csak újraforgatják sokadszorra is a jól ismert Kong-sztorit. Egyébiránt félelmetesen látványos és van néhány jó ötlete: az egészen sajátos faunával rendelkező Koponya-sziget megjelenítése a rengeteg gigantikus szörnyével és a legkülönbözőbb gyilkos állatával a jelenkori GCI csúcsa; a dzsungelben menetelő katonákat felülről felnyársaló gigászi pókoktól jó eséllyel az előttünk ülő nyakába zúdítjuk a popcornt, az óriásmajom meg tán minden eddiginél emberibbre sikeredett, köszönhetően részben az őt játszó Terry Notary-nek (meg a grafikusoknak, persze). Ezért is kár, hogy amúgy Kong mintha csak dísznek lenne ott, néha összezúz egy-két helikoptert, birkózik pár őshüllő-szerű izével, megmenti a szőke nőt, de nélküle is ellenne a film. Ahogy a legtöbb szereplő nélkül is. Sem Hiddleston, sem a friss Oscar-díjas Brie Larson (ez tuti valami átok, hogy a frissen díjjal dobált színésznők valami akciómarhaságban égetik magukat), sem a világháborúból ott felejtett, idióta poénokat puffogtató John C. Reilly, sem a nagyon csúnyán néző megfáradt katona kliséjét tökélyre fejlesztő Samuel L. Jackson nem tesz hozzá semmit a filmhez. Sajnos ez így csak egy baromira látványos, de tökéletesen felesleges sokadik bőrlehúzás lett.


2017. november 27., hétfő

Ray Bradbury: Októberi vidék

Az októberi vidék ködös, homályos, távlattalan, valahol a ködje mögött máig ott tornyosul az Usher-ház, az összeomlás előtti pillanatban. Az októberi vidéken sokat esik – a nyirok belesajdul a csontjaidba, hogy legszívesebben kihajigálnád őket, az összes benned lakó megcsontosodást. Az októberi vidék untig ismert útjain is eltévedhetsz – csak aludjon ki az ismerős kanyarulatokat megvilágító fény, csak nyaljanak körül a máshonnan ismerős, éhes, ölni kész szelek. Az Októberi vidék rémmesei: az a vidék, ahol mindig év vége felé jár. Az a vidék, ahol a dombok ködből vannak, és a folyók párából… ahol a megkonduló harangok éjén örökké tart az éjfél.

A rémmese hagyománya kap e kötetben banyacsókot az egyik kedvenc álmodómtól, aki lám, nem szégyell rémeket látni – s leírni őket. Hamar felfedeztem, hogy noha tizenkét, tizenhat, tizennyolc vagy húszévesen science fiction író akartam lenni, valójában az Operaház fantomjának, Drakulának és a Denevérembernek a törvénytelen fia vagyok… írja Bradbury a lazára eresztett, kedélyes bevezetőben – a saját hangra találás meséjét mesélve bevezetésképp. Milyen érdekes – a saját hangot nem kimondani kell, hanem meghallani… Milyen érdekes, hogy Ray Bradbury itt látja-láttatja magát a legélesebben, rémmeseíróként, egy számunkra határokra szorított, sajátosan gyerekesnek tekintett, enyhén lenézett zsánerben. A számomra talán leginkább szépíró fantáziajáró nem szégyelli, hogy leggyakrabban rémálomport szórt a legmélyebb aggodalmait szavakba öntő történetekre is – persze ott, az angolszász kultúrában sokkal inkább rangja van ezeknek a történeteknek is, Poe hollója ott máig hallhatóan rikoltja a soha már-t.

A novellái kapcsán nem egyszer leírtam már: Bradbury sokra becsüli és sokszor írja meg azokat, akik tudnak és mernek dönteni – sokszor, sokféle formában megírta a döntések gyötrelmesen felszabadító történetét. Határhelyzetekben, búcsúk és el nem köszönések közt, a tehetetlenségből születő dacválaszoktól a menekülések cifra hóbortjait levető bátorságig, sokszor megírta azokat a szelíd, vagy szigorú, szeretetteljes vagy gyűlölet-teli döntéseket, amelyek talán a legteljesebben jellemzik az embert – hiszen tényleg elmesélhetők. Az Októberi vidék meséiben érdekes módon ez a közös: hogy valamilyen szinten a hősei mind rosszul döntenek. És az író, aki tapinthatóan szereti, ám soha nem kímélte a hőseit, hagyja őket végletesen rosszul dönteni. Összesen talán két kivételtől eltekintve ezek olyan mesék, amelyek rosszul végződnek – legalábbis a számunkra oly kedves, megkönnyebbüléstől kifújt levegőjű, jóleső mesevégekhez képest. Mégis – mindegyiket szerettem, mert e mögött a kétségbe ejtő tény mögött, a látszólagos írói kíméletlenség mögött mindvégig ott fénylik ez a tudás: ez is jogunkban áll. Jogunkban áll végzetesen rosszul dönteni.

Mint amikor túl sokáig keresünk egy kivételes, minden szempontból ráillő nevet a dologra, amivel végképp nem szeretnénk találkozni. Vagy el szeretnénk veszíteni (akár: elveszejteni). Mint amikor a titkainkat valaki egy feltárhatatlan lukon át kifigyeli, és ott tud az önbecsülésünkhöz nyúlni, ahol tényleg a legjobban fáj. Ezek a jobbára a Weird Tales-ben megjelent rémmesék olykor nagyon tudtak fájni – érdemes erre figyelni, a fájdalmak pontos képet rajzolnak a saját érintettségeinkről, ami fáj, az maradéktalanul a miénk is. Mint ahogy a feloldásra is érdemes figyelni, arra a szelíd, öngúnytól sem mentes pillanatra, amikor az író ráébred, amíg írja, addig teljességében nem éli mindazt, amit lehetne….

Az Agave Bradbury-sorozatának rajongójaként most először állt előttem tisztán, mennyire sajátosan más (nagyon kis íz-különbségekkel, de más) magyar hangot hallottak ki Bradbury leírt hangjaiból a fordítók. Nem baj – ahogy régebben megszerettem Pék Zoltán árnyalat-gazdag, mégis szinte már otthonos hangján a mesét, úgy köszönt most be (az eddigiekhez mérten teljesebb élményként) Török Krisztina kicsit archaikusabb, s Galamb Zoltán választékosan távolságtartásból elegánsan közel lépő Bradbury-hangja. Talán csak a nekik legmegfelelőbb történetet tolmácsolhatták – ezt nem tudom. Csak azt, most először nem feszélyezett egyszer sem az a fura idegenség-érzet egyik történetben sem – az érzet, hogy más írta volna bármelyik történetet, mint a többit. Persze lehet, hogy bennem a hiba, hogy Ray Bradbury csak nekem ennyire íz-azonos, ott a mesék egybecsengő mélyén… és ezt ráadásul azzal a távolságtartással olvassátok, hogy alapjában csak a fordítások által ismerem, amiről beszélek. A sorozat rajongójaként most először jelenteném ki azt is (nagy, nagy örömmel), hogy ez a borító méltó a tartalomhoz.

Jó volna még Ray Bradbury novellát olvasni… hiszen annyi története van még! Kedves olvasó, szeresd ezt a könyvet! Csak rajtad múlik, azt hiszem, csak rajtad, hogy teljesüljön ez a kívánságom.

Kiadó: Agave
Fordították: Török Krisztina, Pék Zoltán, Galamb Zoltán


2017. november 24., péntek

RePoszt könyvek - Petőfi Sándor, Arany János, József Attila versei

Adja magát. Valójában adja magát, hogy a legfrissebb, erősen társadalomkritikus attitűdjeit büszkén hurcoló irodalmi műfaj képviselői, a slammerek segítségével szólítsák meg az ifjú olvasót a klasszikusaink. Olyan fiatal alkotók válogassanak az egykori hangadásból, akik maguk is  hangadók, akiket elég sokan hallgatnak fellépések, felkérések, versenyek színpadain. Elméláztam rajta, és nem vagyok boldog tőle, hogy leírom: mostanra tényleg elkél a leírt szavaknak ez a fajta körítés. Az azonnaliság korában, amikor immár nemzedékek kapják az elektronikus jelenlétet, a zsebben hordható világ élményét, azt a kábítóan sok frisset, ami tényleg csak egy kattintásra van, tényleg közelebb kell hozni ezt a múltat – hogy kiderülhessen, valójában nem avult. A furcsa szóhasználat, a tapintható, ma naivitásnak tűnő hitek és elképzelések, a múltba ágyazottság alatt valójában ugyanazok a forró helyértékek ülnek a szavakban, mint egy mai slam-szövegben. Nem túlzás kijelenteni, hogy Petőfi ma slammelne, hogy rávenné Aranyt – s nem túlzás elhinni: ez a szubkultúra a maga ezer színével könnyedén a bűvkörébe vonná az ifjú József Attilát. A maguk korának mindhárman az irodalmi vagabundjai voltak – még a higgadtabbnak tűnő Arany is; vezér-tudattal avagy állandó önmarcangolásban, de egyként az adott kor irodalmát progresszíven alakítani akarásban. Helyén való, hogy azt, ami a maga korában útkeresésnek számított, a mai útkeresők propagálják.

  


Mindhárom slammer vállaltan a saját szája íze szerint válogat és kommentál - ez is remek ötlet -, a tanult összképeket szinte mindhárom kötetben tudatosan újrarajzolva. Pion István Petőfije a belénk égetett népköltő-képhez mérve szinte urbánus – Pisti válogatása erősebben fókuszál azokra a szemünk elé ritkábban kerülő verses reflexiókra, amiket a költő megélt hétköznapi létében, Pest-Budán élve olyan bő kézzel szórt. A vártnál jóval kevesebb embléma-vers mellé, amit a válogató kedves közvetlenséggel, bátran lát el szubjektív széljegyzeteivel (Pl.: „Ilyen az, amikor a költő lódít…”) jó pár ismeretlenebb, de ütős Petőfi-strófa kerül. Valahol az ízükben ezek egytől egyig a Pilvaxban felolvasott (vagy felolvasható) művek… Az összkép valahol úgy viszonyul a Petőfi-tananyaghoz, ahogy az idealizált ábrázolásokhoz az egy szem ismert, költőt ábrázoló dagerrotípia. Karcosabb, elmosódottabb – de hiteles. 

Ahogyan sokkal karcosabb Kemény Zsófi Arany-összképe. A mindennek fonákját is szívesen látó, lassúbb léptű poéta dilemmáiból Zsófi a szokottnál sokkal többet tár fel azzal, ahogy a kötetbe emeli ezeket a verseket. A kétellyel átitatott, tudatos költőt keresi és könnyedén megtalálja – s milyen érdekes: a Poétai recept vagy az Alkalmi vers fényében a mesteri módon felépített balladák is teljesen másképp szólnak. Komoly többletértéket ad a jól ismert sorokhoz is, ha tudod, mennyi minden kell az elragadáshoz – s hogy a költő milyen mélységig volt tisztában ezzel; milyen mélységig ismerte (s hányszor figurázta ki) a saját elragadtatásait is. A háromból messze ez a legironikusabb válogatás – s az összeállító nem fojtja vissza ez irányú hajlamait a hozzáfűzései tekintetében sem…

Bár még így is gyöngédebb Aranyhoz, mint Gábor Tamás Indiana József Attilához. A jól tapintható szeretet okán  és jogán… de az utolsó pontig. Indi olyan kicsit néha ezekben a (talán leginkább facebook-kompatibilis) hozzáfűzésekben, mint egy igazán kíméletlen terapeuta – mert soha ennyire nem éreztem még József Attila sajátos igazságkeresései mögött az elhatalmasodó betegséget, mint itt. A válogatás a szokottnál is kíméletlenebb – bátran megmutatja az Ady-epigon fiatalt, a saját hangra lelés útját, hogy hányféle saját kudarc és keserűség fordíthat a világ felé, s hogy hogyan fordul mindez végül teljesen befelé: az önpusztításba. Pontos és kegyetlen – jobban hasonlít a fényképek közül arra a durcás fiúarcra, mint a leghíresebb, bajszos fájdalomfejre: nincs ami eltakarja a folyamatát, ahogy a fénylő tehetségű fiatal befordul egy mélyen csillagtalan sötétségbe.

Valójában szerettem ezeket a köteteket és szívesen látnék folytatást – volna még kit felfejteni, így, szubjektíven és kommentálva. Jó látni, hogy milyen egyszerűen életre kelhet a tananyag – milyen kevés kell hozzá. Még az olykor vitára ingerlő momentumok se zavartak – pont mert élővé vált ezáltal az olvasás. Köszönöm, hölgyem, uraim. 

2017. november 22., szerda

Rövidre vágva # 20 – Kis könyves vegyes

Ian McEwan: A képzelgő

McEwan gyerekeknek írt felnőtt-meséje, avagy felnőtteknek írt gyerek-meséje egydélutános szórakozás, hatása azonban jóval tovább tart. Az a fajta mese ez, amit olvasás közben hajlamosak vagyunk a „semmikülönös” jelzővel illetni – s csak már jó pár oldallal arrébb, egy másik könyvben járva ötlenek fel a sorai, felidézve valami szomorkás-bájos-gyermeteg érzést. Azokat a végeérhetetlen délutánokat, amikor határt nem ismerő képzeletünkbe merülve csapongtunk kitalált világaink útvesztőiben. Fortunás Péter, a mindenlébenkanál kisfiú is afféle képzelgő, aki fantasztikus világokba menekül az őt körülvevő sivár mindennapok elől. Semmi drámai egyébként, csak a szokásos: papa, mama, kishúg, öreg cica a kandalló előtt, számtalan játék és még több tanulnivaló. Egyszóval dögunalom. Naná, hogy ki kell színezni. A húg több tucat babája életre kell keljen, hogy horrorfilmbe illő jelenetsorban támadják meg hősünket egy álmos délután; a vén macseket meg kell ajándékozni még egy utolsó nagyszabású kalanddal; a családot ki kell radírozni a valóságból, elvégre mást se csinálnak, mint az idegeinkre mennek; a tengerparti nyaraláson ki kell próbálni, milyen felnőttnek lenni. Péter kalandjai a legközhelyesebb gyerek-álmok megvalósulásai: hisz melyik tízéves ne álmodozott volna arról, hogy játékai életre kelnek és jobb barátai lesznek, mint az igaziak; hogy egy napra, legalább egyetlenegyre testet cserél öreg házikedvencével és otthon heverészik, míg a szőrgombóc iskolába megy; hogy estéről reggelre felnő és a kortársai gyerekes dolgai helyett igazi „felnőtt” életet él? McEwan ezeket a hol bájos, hol együgyű, de mindig szeretnivaló gyermeki vágyakat bontja ki – valóban gyermek és felnőtt számára is élvezetes módon, nem minden tanító célzat nélkül.


Jay McInerney: Fények, nagyváros

Igazi klasszikus nagyvárosi-drogos elidegenedés a nyolcvanas évek New Yorkjából – McInerney a leginkább Bret Easton Ellis nevével fémjelzett „kölyökfalka” tagjaként célul tűzte ki, hogy megírja a modern Zabhegyezőt, az amerikai irodalom soros elveszettség-regényét. Saját korában felforgatónak számító kisregénye ma már inkább csak érdekességként ragad meg – egy kor, egy attitűd, egy életérzés mementójaként. McInerney jól ír (nem vagyok biztos benne, hogy objektíven nézve nem ír jobban, mint a leghíresebb kortársnak számító BEE), hogy könyve mégsem tudott univerzális maradni és nem hatol ma zsigerekig, arról egyrészt végletesen felgyorsult, globalizált, az elidegenedést a webkettővel sikeresen új szintre helyező (és újrafogalmazó) világunk tehet, másrészt hogy azóta minden új generáció megírta a saját korszakalkotó(nak szánt) elveszettség-regényét. Amivel mégis érdekes tud maradni, az a nagyvárosba szakadt, munkahelyi és kreatív kudarcai, valamint párkapcsolati botlásai elől drogokba és végeérhetetlen partizásokba menekülő újságíró hősének alapállása: az a fajta „nagyba csöppent kisember” ő, aki a legkevésbé sem vágyott el a kisvárosi közegből a nagyvárosba, akinek nem célja a csillogás, a lüktetés, a nappallá lett éjjelek hajszolása. Aki csak úgy ott találta magát, egy álomban, ami nem is az övé, egy helyzetben, amiből igazából csak visszafelé vágyik – abba a kisszerű, de meleg, biztonságos, körülölelő keleti parti családi idillbe, amit maga mögött hagyott. Névtelen hősünk groteszk tükröt tart az összes közhelyes elvágyódás elé – és az olvasó elé, aki saját valóságából vágyódik újabb meg újabb könyvek lapjai közé. Lehet, ha húsz évvel korábban olvasom ezt a fura kisregényt, sokkal nagyobb hatással lett volna rám, nem tudom. Mindenesetre egy délutánt mindenképpen megér.



Millie Bird hétéves, és nem veszett el. Ám elvesztett mindenkit, akihez kötődhetett. Apukája csatlakozik a Halott Dolgokhoz, melyeket Millie kiskora óta füzetbe gyűjt, anyukája pedig egy napon otthagyja őt az áruházban az irdatlan bugyik alatt, és nem tér vissza. Millie tán még ma is ott kuksolna, ha nem menti meg Próbi, egy hamar féllábúvá váló próbababa – hogy aztán Karl, a Gépíró és Agatha Pantha társaságában keresztülvágjanak fél Ausztrálián, anyukát keresve. Sosem egyszerű írói feladat a gyászról írni – mégis, mindenki, akibe szorult némi írói véna, előbb-utóbb előveszi. Mert muszáj. Mert ha ott van benned, lüktet, nem hagy lélegezni, nem hagy élni, akkor ki kell adni. Ordítani, ütni, sírni, írni. Brooke Davis érezhetően a saját gyászát önti szavakba – szerethető-játékos-irritáló módon. Nem volt egyszerű dolga velem – ismét csak rá kellett jönnöm, hogy a gyerekszereplőknél csak a teszetosza és/vagy agresszív öregek irritálnak jobban. Ebben pedig más sincs. Hogy el tudta feledtetni velem, kikről olvasok és hagyta hatni azt, amiről, óriási bravúr. Hogy beszélsz egy hétévesnek a halálról? Hogy beszélsz egy nyolcvanhét évesnek az életről? Mind meg fogtok halni. Semmi baj – mondja Millie egy vonat hangosbemondójába. Mit kezdesz a ténnyel, hogy egy hétéves sokkal többet tud halálról is, életről is, mint aki nyolcvan év után néz szembe vele: nem élt, de nem is akar meghalni. Millie gyermetegmód túlságosan-is-felnőtt kutatása, a lépten-nyomon maga után hagyott „Itt vagyok Mama” éppoly idegesítő, mint Karl teszetoszasága és a férje halála óta életét sértéseket ordibálva töltő Agatha agresszivitása. Közben mégis azon gondolkodsz, te hol állsz? El tudtad fogadni már a halál jelenlétét? Képes vagy kimondani, legalább magadban: mind meg fogtok halni, semmi baj? És hogy állsz az élettel? El tudod fogadni az ajándékait? Vagy te is sértésekbe menekülsz? És főképp, van-e melletted valaki, akinek mondhatod: itt vagyok?


2017. november 20., hétfő

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Kedvelem a jól megírt pszichothrillereket és mostanában egyre több krimit olvasok, de ezzel a töretlenül népszerű domestic noir vonulattal a Holtodiglan óta a világból ki lehet kergetni – okozott is kis fejfájást amikor megláttam, hogy az új Dennis Lehane regény ebbe a zsánerbe kacsintgat, de nagyon bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő tud újat mutatni. Bár akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy meg tudja mutatni, hogy is kéne ezt csinálni… Kenzie-Gennaro sorozat ide vagy oda, számomra az etalon tőle még mindig a Titokzatos folyó, ami tán a legnyomasztóbb és legjobban megírt pszichothriller, amit valaha olvastam, teli elfojtott múltbeli traumákkal, személyiségtorzulásokkal, a hozzánk legközelebb állók előtt is hordozott álarcokkal, bénító titkokkal. Joggal várhatjuk, hogy aki azt a sztorit úgy meg tudta írni, az egy házastársi átverősdibe (amit a fülszöveg prognosztizál) is életet tud lehelni. És valóban. Lehane megmutatta, hogy lehet ezt jól csinálni, sőt! Bár nem egy Titokzatos folyó, az Egymásba veszve jóval több, mint egy modern noir a sok közül, jóval több, mint némi házastársi öldöklősdi és jóval több, mint thriller… Meglepő pszichológiai mélységekbe hatol és minden csavarossága ellenére legkevésbé sem a csavarjaival hat. Hanem azzal, hogy mindent tud rólunk, emberekről.

Rachel Childs újságíró pályája csúcsán, élő adásban kap idegösszeroppanást – amikor épp Haiti földrengés, hurrikán, fosztogatók és polgárháborús állapot sújtotta vidékéről tudósít. Az átélt borzalmak, alkohol- és gyógyszerproblémák, bűntudata amiért nem segít(het)ett a helyi áldozatokon – ezek mind együtt vezetnek a totális összeomláshoz. Ám mi tudjuk: az összeomlás jó ideje bele volt kódolva Rachel személyiségébe. Tán egész életében. Egy zsarnokoskodó, szeretetfüggő és szeretetével zsaroló anya, ismeretlen apa, elmart barátok, sikertelen kapcsolatok – majd az anya halála után az apa felkutatásáért folytatott meddő küzdelem mind-mind rakosgatták egymásra a téglákat Rachel bizonytalanságának falába. Amire csak újabb rétegeket húzott a mániás, perfekcionista producer férj, aki saját karrierjének csődjéért is „hisztis” feleségét okolja. Csoda-e hogy Rachel mindezek után évek óta dédelgetett pánikrohamainak utat engedve elzárkózik a világtól és remeteként élné hátralévő életét, mígnem…

Mígnem belép az életébe a titokzatos Brian Delacroix – az évekkel ezelőtt magánnyomozóként megismert, majd jól menő üzletemberré avanzsált rajongó, aki mintha sose tévesztette volna szem elől Rachelt. Brian kitartása bájos, ám ragaszkodása és szolgálatkészsége, amivel körbeveszi a gyámolításra vágyó Rachelt, szinte ijesztő. Romantikából kiábrándult olvasóknak az első perctől gyanús ez a tökéletes gáncsnélküli lovag – nem is várat magára sokáig a lelepleződés. Ám az igazi sötét üzelmek csak itt kezdődnek, és hamar rájövünk: Lehane regényében valóban a legkevésbé fontos tény az, hogy a házastársunk nem az, akinek megismertük. Sokkal érdekesebb, mi vezetett odáig, hogy ő az legyen, aki (vagy épp ne az legyen, akinek lennie kéne) és hogy mit vált ki belőlünk a ráismerés.

És ezzel nyer meg: végre nem azt érzem, hogy az ember személyisége, vélt vagy valós pszichés terhei csupán ürügyként, díszletként szolgálnak a rém csavarosnak és meghökkentőnek szánt történethez, hanem épp ellenkezőleg: itt a történet a katalizátor, ami segít felfedni a személyiségeink mélyén húzódó vonásokat, feldolgozni a traumákat, elsimítani a gyűrődéseket. Lehane nem a szereplőit használja fel, hogy elmeséljen egy ütős sztorit, hanem egy ütős thriller eszközeivel mesél az emberről és ez óriási különbség. (Persze megvan a kockázat, hogy épp e miatt azoknak, akik csupán egy szórakoztató krimire vágynak, kevésbé fog tetszeni, de szerintem így is elég szórakoztatóra sikerült.) Ahogy Rachel pánikbetegségéről és annak elhatalmasodásáról ír, az egyébként (formai töredezettség ide vagy oda) az egyik leghitelesebb beszámoló, amit zsánerregényben olvastam – egyben remekül bizonytalanítja el az olvasót is a narrátor megbízhatóságát illetően. Hogy aztán a legmegkérdőjelezhetőbb és legtrükkösebb módon tegyen pontot a sztori (és a személyiségfejlődés) végére: mert nem csak az a kérdés, a pánikrohamok és üldözési mánia által sújtott Rachel vajon mikor mit látott és miben hihet, hanem az is, a saját gyógyulásába vetett vakhit milyen téves következtetéseket és hamis biztonságérzetet generál. Bár… az is lehet, hogy Lehane ezúttal a kíméletesebb tollát vette elő és valójában megnyugvást szánt hőseinek. De a kisördög csak ott kukucskál a sorok között.


Kiadó: Agave
Fordító: Orosz Anna

2017. november 17., péntek

Zadie Smith: NW

„Natalie Blake és Leah Hanwell abban a hitben éltek, hogy az emberek szuggerálják őket, hogy szaporodjanak. Rokonok, idegenek az utcán, emberek a tévében, mindenki. Az összeesküvés még magasabbra nyúlt, mint Hanwell képzelte. Blake kettős ügynök volt. Esze ágában sem volt nevetség tárgyává válni azzal, hogy nem éri el, amit várnak tőle. Számára csak időzítés kérdése volt.”

Ízlelgessük kicsit a fentieket: elérni, amit várnak tőle – írja Zadie Smith Natalie gyermekvállalásáról. Nem ez az (egyetlen) központi témája a könyvnek, mégis: nekem mindent elmond Zadie Smith Északnyugat-Londonjának két hősnőjéről ez az idézet. A teherbe eséssel egy éve próbálkozó, rokonok-barátok-ismerősök élcelődéseit több-kevesebb méltósággal viselő, kudarcos párját vigasztaló, de titokban fogamzásgátlót szedő Leah és a gyerekre sose vágyó, de a lépésről lépésre kitalált, magazinhasábokra illően tökéletes családi életért teljes természetességgel bevállaló Natalie kapcsolatáról. A mai harmincas nők szereplehetőségeiről és a társadalom által támasztott szerep-elvárásokról. A megfelelni akarásról és a kitörés lehetőségéről – avagy csak akkor vagyok képes kitörni fojtogató közegemből, ha beilleszkedem egy másik körülölelő közegbe és magamévá teszem - akár ugyanolyan fojtogató - elvárásait?

Kitörések és fájó állandóságok regénye az NW. London északnyugati része, egy lepukkant willesdeni lakótelep, önkormányzati lakásokkal, segélyen tengődő lakókkal, drogosokkal, leányanyákkal, sittesekkel. Etnikai sokféleség, zavaros vallási közösségek, összetartó és egymást gyilkoló szomszédság, bandaharcok. Innen törne ki a két gyerekkori jóbarát, az ír származású Leah Hanwell és a jamaicai felmenőkkel bíró Keisha Blake. Kettejük körül forog egész NW – hiába hogy Felix és Nathan is itt kering, ez nem csak nagyon London-regény, de nagyon női regény is. Nemhiába, hogy a négy különálló fejezet - négy kvázi-kisregény - közül a leghangsúlyosabb Leah és az immáron Natalie-vá váló Keisha története – Felix realista kisregénye csupán beékelt történet, kvázi-hangulatfestő életkép NW-ből, ami csak baljós hátteret ad a két hősnőnek, míg Nathan fejezete szinte kizárólag a Natalie-val való kapcsolatában érvényes.

Érdekes kísérletezést folytat Zadie Smith a lapokon. Leah posztmodern-töredezett, de sodró lendületű és valójában rém szórakoztató módon elmesélt fejezete és Felix realista eszközökkel megírt „egy napban egy élet” tisztelgése után Keisha-Natalie 185 pársoros részecskére bontott élettörténete mintha direkt pimasz fricska lenne az olvasónak: nesztek fragmentált elbeszélés, nesztek posztmodern, nesztek irodalmi zsonglőrködés, úgyis ez kell… És tényleg. Persze fele ennyire sem működne a zsonglőrmutatvány, ha nem tudná Natalie személyiségéhez illeszteni a formát: a töredezettség tökéletesen szolgálja annak bemutatását, ahogy szereplője viszonyul – élethez, karrierhez, barátsághoz, szerelemhez. Míg Leah a „nem tudom, mit akarok” csapongó, álmatag, sodródó állapotában leledzik, addig Natalie pontról pontra tervezi életét. Kitörését a telepről, karrierépítését, családi életét és lázadását is.

Mert van itt persze lázadás – hogy az önként vállalt normák fojtogatása ellen, vagy csak úgy megszokásból, azt sose tudjuk meg. Nem engednek közel magukhoz ezek a szereplők, így lehet, hogy bár értjük, miért küzd Natalie egyszerre a biztonság és az izgalom, az unalom és a káosz, a kifinomult és a mocskos iránti vággyal, nem érezzük. Ahogy Leah tengődő bizonytalanságát, vagy Felix eksztatikus kitörési kísérletét sem. Furcsa mód aki a legélőbb a szereplők közül, az épp a telep kilátástalanságába beletörődő, profetikus Nathan – mintha azt mondaná a szerző: aki maga mögött hagyja NW-t, az a lénye egy darabját is maga mögött hagyja. Csak akkor maradsz önmagad, ha elfogadod a gyökereid és együtt élsz velük. Persze hogy ez természetszerűen azt jelenti-e hogy bele kell törődni a reménytelenségbe, és meg sem kísérelni egy jobb életet, vagy lehetséges egy középút, arról lehet vitatkozni.

Érdekes, nyugtalanító regény az NW – formai és tartalmi szempontból is. Zadie Smith nem egy léleksimogató szerző, inkább trükkös: amilyen könnyen olvasható, szórakoztató, posztmodern játékai ellenére is olvasóbarát a könyve, annyira belénk mászik, és nem hagyja letenni magát, napokkal az olvasás után sem. Kíváncsi vagyok, mi pluszt adhat hozzá, ha valaki ismeri az ábrázolt környezetet szocio-kulturális szempontból – sajnos én nagyjából semmit nem tudok Északnyugat-London életéről azon túl, amit elsőre kidob a google. Viszont azt jólesően nyugtáztam, hogy nem véletlenül érzem, hogy jól illeszkedik az NW a London-regények sorába – a szerző bevallása szerint is akad itt némi Mrs. Dalloway hatás. Mind Felix, mind Natalie fejezetében ott rejlik egy vaskos Clarissa Dalloway párhuzam lehetősége: egyik esetben az „egy napban az élet” jelleg, másik esetben a folytonos múltba révedés, a térben és időben párhuzamosan tett utazások miatt. Mindenki mozgásban van: nem csak Londonban járkálnak fel-alá, hanem saját múltjuk és jelenük között is, sőt, egy ponton hála a virtualitásnak különböző (egykori, vélt, valós) személyiségeik közt is. Nincs megállás. Nincs állandóság. Nincs biztonság. Az egyetlen, ami állandó, maga NW.


Kiadó: Európa
Fordító: Pék Zoltán

2017. november 15., szerda

Rövidre vágva # 19 – Pár sorozatról

Ezúttal pár sorozatról röviden… Műfajilag és színvonalban is vegyesfelvágott lesz ez az összeállítás, akad köztük, amelyik megérdemelné az önálló posztot, de egyrészt már nagyjából mindent leírtak róla, másrészt a bőség zavarával küzdök, és hiába érek rá (most épp) nincs energiám mindenről hosszan értekezni. Szóval, ezeket (is) néztem mostanában. Vigyázat, szigorúan szubjektív értékelések következnek!

Válás (Divorce)

Sokan még mindig az egyik legikonikusabb HBO-sorozatnak a Szex és New Yorkot tartják, jól meg is lovagolta a csatorna ősszel a „Sarah Jessica Parker visszatér az HBO-ra” témát. Új szerepe nem is állhatna távolabb Carrie Bradshaw-tól: egy megfáradt házasságát épp felrúgni készülő, középkorú feleség, aki nagyrészt saját hibájából a lehető legközhelyesebb csúnya válás közepén találja magát. Komédiának szánták, legalábbis papíron – inkább tragikomikus, ahogy két, egymást valaha szerető (?) ember kifordul önmagából és a gyerekek, barátok, ügyvédek, szülők asszisztálása mellett következetesen a legrosszabbat hozza ki a helyzetből. Sok újdonsággal nem szolgál, és szerencsére nem fajul házastársi öldökléssé, mint egy mai Rózsák háborúja, de kellőképpen undorító ahhoz, hogy minimum elgondolkozzunk a házasság értelmén, ha úgyis ez a vége… Csak rátesz egy lapáttal, ha a környezetünkben épp csúnya válások érik egymást. Erős közepes a sorozat, amiért mégis érdemes nézni, az a két főszereplő játéka – minden sablonos helyzet, idióta mellékszereplő, áskálódó ügyvéd ellenére SJP és Thomas Haden Church is remekül hozza az önmagából kiforduló, és önmagából kifordult társára rá nem ismerő, totálisan elveszett valakit, akinek a nulláról kell felépítenie nem csak családi életét, hanem új önmagát is.


Berlini küldetés (Berlin Station)

Le Carré rajongóként bármikor le lehet venni a lábamról egy jó kis kémes sorozattal, úgyhogy amikor megláttam a Berlini küldetést, dobtam is félre az akkor épp folyamatban lévőket és cuppantam rá. Meg is néztem két nap alatt az első évadot és alig várom, hogy elkezdjem a másodikat! Napjaink Berlinjében járunk, ami már messze nem a hidegháborús Berlin, de még mindig Európa egyik fő gyújtópontja – pláne a menekültválság idején. Főszereplőnk, a csendes CIA-ügynök, Daniel Miller egy titokzatos szivárogtató utáni nyomozás okán kerül ide – gyermekkora helyszínére, ahol anyját a szeme láttára robbantották fel egy állítólagos Stasi-ügynök elleni merényletben. Remek háttér. Hogy mégsem Daniel lesz a főszereplőnk, hanem a rejtélyes szivárogtató és a még rejtélyesebb szolgálatok egymás elleni áskálódása, az kellemes meglepetés – bátran ki meri hagyni a sorozat a „turkáljunk a főszereplő múltjában és használjuk ki a traumáit” ziccert. Egyelőre. Hogy ki a Snowden-hasonmás szivárogtató, az egyébként kiderül az első rész végén – innentől a kérdés nem a ki hanem a miért. Kimondhatatlanul örültem ennek, nem csak mert felnőttként kezelik a nézőket, hanem mert olyan sokrétű morális kérdésfeltevéseknek ágyazott meg, amelyek méltók az általam kedvelt le Carré-vonalhoz: meddig tart a hazához, szolgálathoz való hűség, és mikor veszi át a helyét az emberiességhez kötő morális kötelesség? És ezt szépen fel is fejti a rejtett fogolytáborokon át a szövetséges állam vezetőinek lehallgatásán keresztül odáig, hogy a saját titkosszolgálat által megrendezett félrevezető akció balsikere kollégák és civilek halálához vezet. Bár a végére csak becsúszik egy pár gyomros, nem a megdöbbentésre játszik, inkább a gondolkodtatásra – békénk viszonylagosságáról, a múlt feltáratlanságáról, a nyílt társadalom eszméjének lehetetlenségéről, a titkosszolgálatok mindenhatóságáról. És az emberről, aki pozíciótól függetlenül elvész ezen a gigantikus sakktáblán.


Durrellék (The Durrels)

Louisa Durrell, a négy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszony a harmincas években kudarcoktól hemzsegő bournemouth-i életet hátrahagyva felpakolja négy gyermekét - az írónak készülő Larry-t, a puskáiba szerelmes Leslie-t, a bugyuta Margo-t és a kizárólag az állatokért lelkesedő, az iskolában folyton kalamajkába keveredő Gerry-t - és Korfu szigetére költözik. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem. A Durrell família korfui éveinek viszontagságait gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) milliói kacagták végig Gerald Durrell Korfu-trilógiájában. A sorozat a trilógia alapján született, de korántsem hagyományos értelemben vett adaptáció – a kis Gerry (és az állatok) helyett itt egyértelműen az anya áll a középpontban és az ő küzdelme az idegen környezettel, a pénztelenséggel, a társtalansággal és négy, a legkevésbé sem együttműködő gyermekével. Nyilván ha nem lett volna világhírű író két fiából is, ma a kutyát sem érdekelné az anya sorsa, ettől függetlenül én azt mondom, lehántva a Durrell-mázat a történetről is sok szempontból érdekes Louisa élete. Ezer éve olvastam a Családom és egyéb állatfajtákat - és őszintén szólva nem lettem nagy rajongója - szóval fogalmam sincs, mennyit változtattak a sztorin, az életrajzot ismerve azért itt-ott éltek a forgatókönyvírói szabadsággal az alkotók. De hangsúlyozom, ez ne tántorítson el senkit! A lényeg itt most egy totálisan diszfunkcionális család szórakoztatóan bájos bemutatása, egy, a saját korában, a saját szerepében, a saját magányával vergődő nő és négy dinka gyereke élete egy meseszép környezetben, ahol azért kijön, hogy a nehézségeket, amelyek elől futnak, valójában magukban hordozzák. Persze, ahogy az várható volt a szereplők közül (is) az írógépét egész nap köntösben kopogtató Lawrence lett a kedvencem.


A törvény nevében (True Detective) – 1. évad

A bemutató idején (most látom, ez már három éve volt, sokkal frissebbnek érződik az egész felhajtás…) kimaradt ez a méltán klasszikussá vált misztikus bűnügyi történet – amit valahol bánok, mert így, az eltelt idő során rárakódott elvárások és az iszonyatos hájp következtében nem ütött akkorát. Lehet, ha ott ülök hétről hétre a TV előtt sokmillió sorstársammal, másként értékelném. Remek sorozat, nyilván – de nem tartom korszakalkotónak. Hacsak a tekintetben nem, hogy mer ennyire nem bűnügyi sorozatként viselkedni. Ennyire elengedni a nézői elvárásokat, lebegtetni a semmiben a misztikumot, pofára ejteni a naaagy leleplezést várókat és kizárólag az emberre koncentrálni. Mert van ugyan itt bűnügy: undorító, misztikummal nyakonöntött, rituális emberáldozatokkal, sorra eltűnő kiskorúakkal, akik nem hiányoznak senkinek; forró, faji ellentétekkel, okkult hagyományokkal, ragacsos halálkultusszal vert amerikai déllel meg az összes toposzával – mégis, a fókusz végig a két nyomozó alakján van. Nyolc órára nyújtott karakterdráma, mozifilmeket megszégyenítő alakításokkal, tapintható fejlődéssel és mély bánatokkal. A kiégett zsaru unalomig koptatott kliséjét úgy töltik meg élettel, hogy a végére már tényleg semmi nem érdekel, csak hogy ez a két ember ne nyírja ki egymást. Vagy ha muszáj, akkor legalább gyorsan végezzenek egymással. Dacára annak, hogy a bűnügy félig-meddig rejtve marad, hogy nincs nagyívű végjáték, amiben minden a helyére kerül, hogy valahol félúton elszaladt a ló a forgatókönyvírókkal és igazából nem tudtak újat vinni a rituális gyilkosságok szintén ezerszer látott világába (még ha hátborzongatóra is sikeredett a megvalósítás…) és a Sárga Király köré felépített misztikus szál teljesen elsikkadt; a két főszereplő és az őket alakító Matthew McConaughey és Woody Harrelson játéka miatt ott a helye a legjobb sorozatok között. Ahogy ez a két ember nyolc hihetetlenül tömény részen át viaskodik önutálattal, fatalizmussal, kötelességtudattal és hiábavalósággal, hogy a végére szép lassan csak megnyíljanak egymásnak, az a legemlékezetesebb színészek közti dinamika, amit mostanában láttam. Nem csak kisképernyőn.


A törvény nevében (True Detective) – 2. évad

Voltam akkora troll, hogy ha már kimaradt anno a sorozat, a zseniális kezdés után a második évad pedig kvázi közutálatnak örvendett internetszerte, azzal kezdtem. Mivel antológia jellegű sorozat, tehát az egyes évadok cselekménye nem függ össze, a szereplőgárda is más, megtehettem. Nyilván önáltatás részemről azt gondolni, hogy egy folytatást lehet értékelni az előzménytől függetlenül – ugyanakkor az igenis releváns kérdés, hogy mint önálló sorozat, működik-e. Jelentem, működik. Mivel ezzel kezdtem, itt nyűgözött le először Pizzolato atmoszférateremtő képessége – a zseniális főcímmel, a zenével, az operatőri munkával, a folyvást sötétbe vesző próbálkozásokkal, a remekbe szabott karakterekkel. Korrekt bűndráma ez a második évad, szövevényes politikai és gazdasági bűntettekkel, jó útra térni próbáló gengszterrel, alkoholista, kiégett zsaruval, borzasztó múltbeli terheket hurcoló keménykedő zsarunővel. Saját műfaján belül igazából a legkorrektebb bűnügyi sorozatok közé tartozik. Ám látva az első évadot, nyilvánvaló, miért utálta szinte mindenki – mert ez tényleg csak egy bűndráma. Hiányzik belőle minden misztikum, nincs Sárga Király, nincsenek Lovecraft-utalások, sem mélyenszántó filozófia Matthew McConaughey szájából. Épp az hiányzik belőle, ami annyival kiemelte az első évadot a sorozat-mezőnyből. Ami egyébként nem feltétlenül baj – ugyanazt a bravúrt megismételni lehetetlen is lett volna, és ha már így, akkor szimpatikusabb, hogy valami mással próbálkoztak. (Illúzióink ne legyenek: bár a legszimpatikusabb nyilván az lenne, ha nem is készült volna folytatás, a piac diktál, és már úton a harmadik évad.) Amiben ezúttal sincs hiba, az a színészi játék: bár nyilván az előző évad párosát megismételni nem lehet, Colin Farrell és Rachel McAdams simán elvisznek a vállukon egy ilyen kaliberű sorozatot – az nagyobb meglepetés, hogy Vince Vaughn is felnőtt a feladathoz. Ugyanazt az élményt várni tőle, mint az előzménytől nem szabad (még csak megközelítőt sem), de utálni is kár. Megérdemelné, hogy megpróbáljuk önmagában álló alkotásként megítélni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...