Így csajozz egy földönkívülivel - Film

Van egy egészen kedves Gaiman-novella a Törékeny holmik című kötetben, Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal a címe - és most filmet forgattak belőle a kedvenc feketében járó Amerikában élő brit színes egyéniségem beleegyezésével és közreműködésével. Ezt az Agave jóvoltából láthattuk a minap - s most megosztanám veletek ezt a hallatlanul bájos, sokrétegű élményt, aminek a befogadástörténete (úgy vélem) mégsem lesz fáklyás menet. Amiben ott ficereg egy szubkult státusz, de a tömeg mélyen értetlenül bámulja majd (mi a fene volt ez!); a képekkel etetett többség komfortzónájába sehogy se fér majd, sőt, az ízléssel vert fiatalabbaknál is elszakíthatja bizonyos pontjain a beleélést, a benne-létet. Nem mondom, hogy egykori punk kell legyél hozzá, hogy feltétel nélkül szerethesd (avagy hasonlóan kérlelhetetlen lázadások kortárs gyereke...), de csaknem. Én mondjuk nem voltam punk, nem viseltem magamon a hiteim vagy a lázadásaim egyenruháit soha. De Neil Gaimannak meglehetett a maga erős korszaka - amikor belé akadtak a számomra is (mindmáig) fontos kérdések... meglehetett a maga kérlelhetetlenségben inkább törő, mint hajló, kompromisszumokat messzire hajigáló lázadása, és ilyen lehetett.

Nem tudom, rajta múlt-e, vagy a pénztelenségen, hogy a film szándékosan és játékosan szájbahányja az összes látványfilmes CGI mágiát. Elkészült egy film, ahol nem a ma szokásos képi varázslat, nem a rajzolt (fantázia-) látvány dominál. Mintha eldöntötték volna az alkotók, John Cameron Mitchell, a filmíró Philippa Goslett, a producerek (vagy tényleg maga Gaiman), hogy ez a film odabeszél a megjelenítés módjában is abba a korba, amikor a punk már hanyatlik és mindjárt itt a New Wave, sci-fi megy a tévében, de ettől még a fiatalság a lepukkant Croydon-i környezetben ugyanazt a leprát tolja. A kormegidézés nemcsak a karikatúrába hajló punk-rajzban, de az idegenség ábrázolásában is retró utakat követ. Az alienek másságának plasztik élményétől a tömeges „csatajelenetek” ártatlan tánccá koreografálásáig mintha az Alfa-holdbázis (keress rá, mára hallatlanul vicces) sci-fi múltjának eszközkészletét használnák a készítők. Mintha ez a szerelmes fantasztikumnak becézett móka valójában tényleg az ötvenes korosztálynak szólna, a Csillagok háborúja erős vizuális reformja előtti űrfilmeken szocializálódott egykori kamaszoknak – s persze azoknak a mai fiataloknak, akik legalább akkora feladatnak érzik a csajozást, mintha egy ufót kéne szaporodásra bírniuk. Képben tehát időnként fullba’ tolja a kretént a film – nincs is (nem is lesz) könnyű dolga ebben az erősen másra hangolt befogadói közegben. De ha már picit unod, hogy remek színészek zöld és kék (virtuális) vásznakra eszelős profizmussal rajzolt hátterek előtt gyaknak le valami furfanggal náluk erősebb, jobbára szintén rajzolt fő (és még főbb) gonoszokat, akkor ez a te filmed.

Ráadásul ha belegondolunk, ez egy meglehetősen többfenekű film. Nagyon szerettem például, ahogy az alien  „amerikaivá” lett a filmben - merthogy a net- és mobilkorszak előtt Enn, és haverjai elszállt kaliforniaiaknak nézik az idegenek sajátos csoportlénységét, valamilyen fura vallási szektának. Állandóan visszatérő humorforrás ez a tévedés (Carter elnök vegetáriánus? …nem is tudtam… igen, az FBI nagyon gyenge…), de közben nagyon jól illusztrálja, hogy próbáljuk (milyen ügyetlenül) beilleszteni a számunkra elképzelhetetlen tapasztalatot valamiféle általunk is ismert rendbe. És ez az idegenség mélységében tényleg egy másik, elképzelhető dimenzió, fehérben feszítő, vénséges atyaistennel, sajátos felelősségtudattal, csoportlénységgel, „kannibalizmussal” szóval fincsi, és tényleg idegen. Valahol Enn és Zan, az ufólány egymásra csodálkozása felidézte az egykor Galaktikában olvasott legfinomabb novellákat, ahol egy földi beleavatkozik az idegenség sorsába (merthogy: beleavatkozik). Az élményt gyűjtő idegenség ide testesülve sorsot cserél – ez is egy jó játék, és alapvető Gaiman-i gondolat: múlik rajtunk. Múlik rajtunk valami, a világunk és bármilyen azzal érintkező világ egészének sorsát illetően. Van egy szépsége a lázadásnak így, annak a saját céltalanságába fulladt egykori dacnak, amikor az idegen lány kéri a földi fiút: mutass nekem még Punkot!

Kell hozzá némi műveltség, hogy értsd a vicceit. Nem árt tudni, hogy mit jelent egy csillag körül keringő barna törpe, például, bár azt minden műveltség nélkül egyszerűen elég látni, ahogy a színpadon kialakul egy csillagközi punk duett – mellesleg nyilván tényleg felér egy szexuális aktussal, amikor megtörténik. Csendesen végigröhögtem, ahogy a csoportlény „szexcsakrája”: Stella (Ruth Wilson) és a punk „királynő” Boadicea (Nicole Kidman) a klimaxról társalog egy ital mellett… egyébként jó látni, hogy Kidman a maga ufókorszaka után megint mennyire jó. Általában jók a színészek, űrlény Elle Fanning kellően elszállt és éteri, a színpadon edződött földfiú Alex Sharp pont a kellő mértékig esetlen és dacos, és azt lehet érezni a filmen, mindannyian mennyire szerethették csinálni…

Én ezt a filmet a Galaxis útikalauz stopposoknak kedvesen elmeroggyant feldolgozása mellé, meg (hangozzék bármilyen furcsán) a Donnie Darko mellé rakom magamban el - persze ez a film még annyira sem veszi komolyan magát, mint az útikalauz... pedig ez ugye nagy szó. Jó volt látni, a legkedvesebb mítosz-rajongóm milyen ifjúkort mesél magának... mert az utolsó képsorok tanúsága szerint (ahova még egy-két matricás hommage is belefért) teljességgel nyilvánvaló: nemcsak a novella, a film is Gaiman gaimani nyelven és módon elmesélt ifjúságát idézi meg és fogalmazza át. A novellából kibomló film minden porcikája az övé, megkockáztatom (az említett közreműködés helyett) ezt hívják teljes alkotói kontrollnak... S még valami. Szeretem, amikor kíméletlen velem, de az elégtételeit is ugyanúgy szeretem - s ez az alkotótársakkal összepukkasztott kis film inkább az utóbbi...

A hajtás (és az előzetes) után még játszom ezzel a szimpatikus idegenséggel - csak akkor javaslom, ha már láttad...

Ez az alien valójában meglehetősen irodalmi - de a maga mitológiai alapjaitól is könnyed kézzel elemelve. Mintha a fehér ruhás atya a Shakespeare által funkcióhoz juttatott, Robert Browning által élesre rajzolt és Dan Simmons által démonizált Setebos lenne maga, egy méltóságteljes, de nem kevésbé (viszont csak saját magával) kegyetlen verzió. Setebos (az Uranus holdja, egy kisebb, erőszak-isten - Kalibán apja amúgy a Viharból) úgy tanul, hogy gyermekeket nemz, kilöki őket a világba, aztán hazahívja és felfalja őket, így a magáévá téve a tapasztalataikat. Ennek a filmbeli bölcs verziónak a "test-szerkezete" ráadásul olyan, mintha a szülni képes gyermekek (és utódaik) ennek a nagyobb entitásnak a csakrái volnának. De csak hatan: az undor, a szexus, az éh, a kimondás, a kíváncsiság megvan, s rajtuk a bölcs korona - azonban a hetedik, a szív csakrája hiányzik. Ez a Setebos ugyanis túlnépesedte a maga multiverzumát, ahonnan a Földre dimenzionált, tapasztalatokért megtestesülni. Ezért (úgy képzelem) felfalta a maga "szívét", úgy döntött, hogy nélküle egyre kevesebb utódot "nemzve" lassan elfogy minden világból. Nekem nagyon tetszik az ötlet, hogy a kíváncsiság és a mi amúgy végtelen mód ellentmondásos rezonanciáink a kíváncsiságra ezt a szívcsakrát teremtik újra. S nagyon tetszik, hogy a részeit megtisztelő Egész: Az Egy adott esetben képes ezt a döntést is tiszteletben tartani - hogy ezáltal Sokká legyen, és másképp halhatatlan.

Gaiman minden alkotásában a mítoszkincseink elemeivel játszik, valójában a haloványabb játékait is ezért vagyok képes elfogadni (sőt: szeretni), mert ilyen játékok laknak alattuk. Szuverén, de soha mítoszi logikát sértő módon - ahogy itt is. Az alienjei valójában mítoszi istenek - avagy az általunk már megfogalmazott beilleszthetetlen tapasztalatok köréből e lényekre hasonlítanak a leginkább. A viselkedésük is innen érthető - hogy például miért nem tudnak mit kezdeni a punk-invázióval, azok, akik amúgy annyival erősebbek, hogy utazhatnak bennünk és általunk, elaltathatják az elmét, eluralhatják és kommunikációs csatornának használhatják a testet... Aki ennyire uralja magát, annak az ilyen (mélyen emberi) erőszak valójában ismeretlen (és igen meglepő) opció. Hiszen valójában és teljességében kívül áll az emberi relációkon - valójában tényleg csak turista itt, aki helyi ízeket (bennünket) kóstolgat. Tény, a mítoszi isteneink belőlünk lesznek, a félelmeinkből és vágyainkból táplálkoznak - miközben nekik maguknak nincs félnivalójuk tőlünk. De ez az idegenség is pontosan ezt csinálja: a vágyainkból és félelmeinkből töltekezik, és valójában nincs tőlünk félnivalója.

Milyen érdekes, hogy a túlnépesedésre adott másik aktuális filmbéli válasz: Thanos fél univerzumot kiürítő kis csettintése mennyivel emberibb! Mennyire közeli a szuperlénység, az übermensch az (elképzelt) istenihez mérve. Gaimant ezért szeretem - mert a mítoszi logika szintjén amit elmesél az isteneinkről és hiteinkről, az helyén való, az rendben van. Ebben a sok alkotó által komponált kis vízióban is itt látom az egyik kéznyomát - ami markánsan és kizárólag az övé. Akkor is, ha ez az idegenség az általa képzelt egyik legszelídebb verzió: egy empatikus Setebos. Akiben mi teremtjük újra a szív kíváncsiságát.