Simon mágus - Film

A nyitó képsorok - utólag értem meg, álom, jövőálom... - után egy embert a szemünk láttára felébreszt a telefon. Álomzilált, öreg, megviselt arc. Rögtön pénzről beszél. Álomból ébresztett, gyakorlatias öregember - akit parafenomén lévén felkér a francia rendőrség, utazzon Párizsba, és segítsen egy rejtélyes bűnügyet megoldani. Nem, nem repül. Vonaton utazik. Simon, a mágus (Andorai Péter) nem repül... látjuk a megérkezést (ihletett képsorokon, ahogy a vonat begördül a Gare de l'Est-re, a síneken átívelő hidak sora alatt), a tolmácslányt, a táblával, aki Simont az állomáson várja, és rögtön a lányt (Julie Delarme), aki bliccelt, akivel épp ellenőrök veszekszenek - aki a látványával valamiért mélyen megérinti mágusunkat... Olyan mélyen, hogy önkéntelenül beavatkozik az a meghatározhatatlan erő, a csoda, beavatkozik ebbe a szituációba, beavatkozik, ami Simonban lakik. Beavatkozik egy folyamatba olyan természetesen, mint ahogy lélegzel: átalakítja a hatósági terrort - kézcsókká. Alig telt el pár perc a filmből, és ott vagy, abban a végtelen természetességgel elemelt, valóságunkra mégis olyan természetesen rámutató szélsőségben, ahol Enyedi Ildikó (legalábbis úgy tűnik nekem) a filmjeiben lenni szeret.

Ebben a szélsőségben a beszéd lehetősége valahogy mindig lezárt - csak nemértések vagy félreértések, tolmácsolhatatlanságok (a szándék ellenére), vagy sértett pengeváltások az egymás mögé fűzött szavak. Ahogy a Testről és lélekről párosa nem beszélheti ki, amit érez, úgy képtelen Simon (a nyelv ismerete hiányában) megvallani a lánynak az érzést - helyette megkapjuk azt a bájos, félreértésekből bontakozó "beszélgetést" a kávézóban. Beszéddel úgy tűnik nemigen megyünk semmire. Sem a vallomás, sem a megvallás, sem a vita nem visz sehova, az elbeszélt tanítás végképp nem... Milyen finom, ahogy (az egész filmidő alatt  legtöbb egymás mellé fűzött szavával) tanítás helyett Simon alázatra inti a tanítványául szegődni akaró kis rendőrt... Simon nem beszél. Nem a titkot őrzi, azzal, hogy nem beszél - csak pontosan tudja, hogy a titok elmondhatatlan. Nem tudja ugyanis a titkot, hanem éli... Úgy tesz csodát, hogy egyszerűen csodálkozik.

Nem így Péter (Horváth Péter), a vetélytárs, a Bentley-tulajdonos, aki (nem is annyira apró-) pénzre váltotta a titkot. Hogy ezt teljes egészében értsük, kettejük helyzetét, idézem Lénard Sándor remek szavait a Római történetek lapjairól:  ...Ha valaki talán még kételkedne a jelenések valódiságában, egynek bizonyítékát kézzel foghatja: ott őrzik a Santa Francesca Romana templomában, a Forum sarkában, Szent Péter térdnyomait! Úgy történt a dolog, hogy az Apostol a Forumon prédikált, de a nép nem hallgatta. Máshová néztek, mert Simon, a mágus, épp a fejük felett repkedett. Természetesen az ördögök vitték tenyerükön, azért lebegett olyan biztosan, túl a templomok márványhomlokzatain... A tömeg, a vak tömeg... csak azt figyelte, hogy fenn a Mágus, lenn az Apostol... míg Szent Péter térdre nem borult, hogy úgy kérje az Urat: űzze el az ördögsereget! Egyszerre csak eltűntek a kénbűzös ördögfiókák, a mágus leesett, és szörnyet halt, Szent Péter térdnyomai pedig a századok folyamán már sok szkeptikus hitetlent győztek meg arról, hogy Róma ege csodákat rejt...

Persze most Párizsban vagyunk, a fény városában - ami mindent ártendez, avagy csak mindent élesebben mutat fel. Enyedi Ildikó viszony-átrendezése, a nem repülő Simonnal és az attraktív, bűvész Péterrel számomra az egyik legelegánsabb valláskritika. A vallás csinál a nap mint napi élnivalóból, a csodálkozásból hitünk szent titkát, ünnepet és arról leválasztott profánt, csinál liturgiát és dogmát - Péter a vallás embere, aki nem hisz, hanem tervez, szabályoz, rituálét komponál. Péter egy szkeptikus pap: egy farizeus. Isten (talán) van, szabályok vannak, meg kiskapuk... Simon viszont minderről az ég adta világon semmit sem tud. Péter egész rivalizálása kényelmetlen és idegen marad neki. A felkészülés a profán húsvétra, a három napos eltemetettségre Péter számára egy leprogramozható feladat - Simon felkészülése abból áll, hogy az egészet előre átéli. Egy félreeső udvarban. Nem baj, ha közben kirabolják...

Simon a névadója a szimónia bűntettének (az egyházi rangok áruba bocsátásának) - sokan érezték úgy: Péter apokrifáihoz, a szent iratokhoz mérve a film komplementer-viszonyokat ábrázol. Nem - valójában csak lerántja a lepleket. Az egyház korokon át valóban kiárusította (áldott politika...) az egyházi rangokat és javadalmakat, és korokon át valóban nem tudott mit kezdeni a szent titok-alapú egyházi életrendbe nem férő, spontán születő csodával. Legtöbbször eretneket kiáltott. Semmi sincs másképp - Enyedi Ildikó és filmes segítői csak lehántották ezeket a társadalmi álarcokat. Tudom, hogy vannak hiteles egyházi személyek is, most arról beszélek, hogy valahogyan (ahogy Karinthy híres novellájában) a hiteles papok, lelki atyák (amilyen az általam ismert Lengyel Sándor atya volt, Pázmánd megboldogult esperese) egyenként valahogy hiába kiabáltak a Pilátus által felkínált választáskor Jézust, a szervezet összhangzata korokon át (sajnos ma is) Barrabast kiabál. A film egyik igen lényeges rétege ez, minden bűvészetbe, attrakcióba csavart poentírja ellenére alapvetően valláskritika - hiszen amúgy a csoda az ő szakterületük volna.

Durván szólva: jó eséllyel Jézus Krisztust a mai egyház ugyanúgy eretneknek titulálná és megfeszítené, ahogyan a farizeusok tették időszámításunk kezdetén. A csoda ma sem vallás-kompatibilis. Holott a versengéssé silányított húsvéti gesztus - a feltámadás újrajátszása a mágusok csatájában hitelesen csak a megváltó eredeti módján tehető meg: meg kell halni hozzá, hogy feltámadhass. Mint ahogy a szerelemhez is meg kell halni, hogy feltámadhass a vállalt kettősségében (egyik félként). A szerelem (ezt most már élesen látom) Enyedi Ildikónál életre-halálra szóló, explicit csoda - Simon, ez a szótlan, morózus öreg ember meg kell haljon hozzá (meg kell haljon érte), hogy végre önmagától, a rajongóktól, tanítványjelöltektől és egyéb zaklatóktól megszabadulva megélhesse azzal, akiért bármikor hajlandó csodát tenni, pusztán azzal csodát tenni, ahogy ránéz. A másik attól lesz szép, és teljes, és igazi, ha így nézel rá - ez a szerelem; nem a vágy, nem a kényszerek, hanem ez a végtelen kockázatvállalás az igazi cselekvésben...

Egy ilyen filmet így kell befejezni. A lány tekintetét látjuk, ahogy végre észreveszi a találkozóra siető férfit - csak a lány tekintetében felszikrázó felismerést és örömet látjuk. És ez a minden! Értsük meg, mi úgysem látnánk olyannak Simont, mint amilyennek tükröződik abban a kamerába néző, szerelmes tekintetben... Nem a szerelmeseket látjuk így, hanem magát a csodát: a szerelmet. Egy ilyen filmet így kell befejezni.