Michael Ende: Tükör a tükörben

Először nem olvastam tovább az első néhány soránál. Zavart az első írás sajátos keresettsége. Zavart a főhős, akinek a neve Hor. A kifelé hangolt belső monológ. Az ameddig csak vissza tudok emlékezni elszúratása. Úgy éreztem, ebből nem akarok egy könyvnyi mennyiséget. Pedig kedves, szeretett könyvtáros kolléga nyomta a kezembe, csillogó tekintettel, mint kincset… Először nem is olvastam tovább, de aztán a Végtelen történet, meg főleg a Momo beleszerelmesített Michael Endébe. S mikor egy könyvtári kiárusításon megláttam, már én is úgy csaptam le rá, mint egy kincsre.

Bolond egy írói kísérlet amúgy ez a novellafüzér – szelíden bolond. A fiú apjaura és mestere utasításai szerint megálmodta, milyen lehet a szárnyalás. Valahol szinte vershatáron imbolyognak az egymásba szárnyalás közben árnyékot vető, egymást laza szálakkal kötő, egymással nyíltan birkózó mesék. Gyönyörű, költői próza hordozza az olykor egyébként keresetlen, nyers tartalmakat is. A tanú azt vallja, hogy éjszaka egy réten tartózkodott… a különböző történeteket csak ezek a dőlt betűs kezdőmondatok különítik el – meg Edgar Ende litográfiái és tusrajzai. Nagyon szépen illesztve a megfelelő helyre – nem takarva el, hogy a fiú meséit nem egyszer az apa képei inspirálták, élesztették. Ezen az estén az öreg tengerész már nem bírta elviselni a szüntelen szelet. Azt hiszem, most mérem csak fel, ahogy a létem formáló olvasmányok közt sorra került, hogy mennyit köszönhet a saját kötetem szemléletben és képekhez való viszonyban ennek a tükörnek a tükörben. Mennyire ezt kerestem a saját versekben is – ezeket az egymással beszélgető, egymást kizáró igazságokat, a tükörkép (valójában) elszakadását, ahogy a jobbom intésére a baljával int.

A kötet alcíme: labirintus. Látod a képet, a tükörképet, annak tükörképét, majd a képet, ami belőle tükröződik – mindegyik kicsit más, ahogy a mozgásban lévő dolgok tükröződése általában. Valóban labirintus, olykor szándékosan keltve a kellő homályt a látvány szélén, olykor úgy lebbentve fel ezt a homályt is, akár a színházi drapériát. Merem állítani: ez Michael Ende legszemélyesebb szövege, ahova minden szereplőbe bújásakor kétely és hiányok nélkül engedte magát. Mégis: ez egy szemérmes, szelíd tükörbe nézés. Mégis: az ő tükrébe nézve magadról tudsz meg elengedhetetlenül sokat. Mintha azt suttogná az író: látod, ennyire nehéz valójában magunkról beszélni, a honnan jöttünkről, a hol járunkról, a hova tartunkról (miközben vajon hova szeretnénk tartani…) – ha a mindezt eltakaró velünk megesések, történetek, drámák feltárása helyett végre arról beszélünk, ami igazán fontos. Ha nem a fekete ég alatt lakhatatlan országról beszélünk, ami a történet, hanem a bennünk lüktető számos nyitva hagyott ösvényről, ami a lét.

Kézen fogva haladnak és nem lehet pontosan tudni; ki vezet kit. Az a nyilvánvaló, fosztó varázslat, ami olyan ihletetten zabálta a fantáziát a Végtelen történet sokat dédelgetett lapjain, itt is jelen van, de rejtettebb, intimebb. Ende tisztában van (tisztában volt) vele, hogy meg fogunk halni. Hogy a gondolataink is meghalnak, ahogyan meghaltak a szüleink. Mégis, pontosan látja azt a másik varázslatot is, amihez csak az fér, aki nem szégyelli magát ebben a föld méretű gigantikus tükörteremben – aki hajlandó a másikban magára ismerni és múlandó létére vigaszt meríteni ebből. Látja azt a varázslatot, ami az apáé és a fiúé – mindkét tükröződő végletét. És megkísérli átnyújtani nekünk. Olykor modoros, olykor felszisszen bennem, olvasóban valaki, hogy nem, ezt nem így – olykor vélem úgy, hogy ez az általam sokat dédelgetett könyv egy szépséges kudarc. Meg olykor vélem úgy is, hogy az egyik legfontosabb olvasmányom.

Amit időről időre elfelejtek – de a hatásai úgy vezérelnek, mintha a sajátjaim volnának. A megélt és az olvasott összekeveredett az időben, és most már nehezen tudnám újraolvasás nélkül szétszálazni, mindebből valójában mennyit tapasztaltam. Azt hiszem, nem tudnék ennél nagyobb dicséretet mondani, minthogy olykor nem tudom eldönteni, az a kaland ott egy lehunyt szemű arc belsejében velem is megesett-e, vagy csak olvastam annak idején ebben a kötetben. Amíg élek, addig Michael Ende halhatatlan: ő az én egyik Végtelenem. Pedig alig tudok róla valamit, ki volt, hogy élt – mégis úgy érzem: ami tudható, azt tudom róla, mert elnézegettem a tükörképeit ebben a tükörben. Szeressétek.

Kiadó: Officina Nova

Fordította: Lázár Magda