Jo Nesbø: A fiú

Noha kedvelem a skandináv krimiket, nem mondhatnám, hogy valami rettentő sokat olvastam az immáron polcokat megtöltő sorozatból. Néha becsúszik egy-egy és olyankor nagyon jól szórakozom, de nem keresem őket. Így lehet, hogy a skandináv krimi abszolút szupersztárja, Jo Nesbø könyvei is elkerültek az utóbbi években – még valamikor a blog kezdeti éveiben, tán már nyolc éve olvastam a Harry Hole sorozat egy darabját, de különösebben mély benyomást nem tett rám, valamint idén az inkább ujjgyakorlatnak tekinthető Vér a havont, ami pláne nem. (Hogy borzoljam kicsit a Nesbø -rajongók idegeit, hozzáteszem, most, hogy az isteni Michael Fassbender főszereplésével hamarosan mozikba kerül a Hóember, felmerült bennem, hogy fel kéne zárkózni a Harry Hole történetekből…)

Annak, hogy Harry Hole eddig kimaradt, megvan az a kétségtelen előnye, hogy A fiú olvasása közben nem éreztem semmiféle késztetést arra, hogy összehasonlítsam ezt a különálló művet (melyről még nem derült ki számomra, hogy valóban különálló marad-e vagy egy új sorozat felvezetése) a világhírt hozó szériával. Egyébként a többi skandináv krimivel sem – tény, hogy illeszkedik a sorba, az alapmotívumok ismerősek, a társadalomkritika és a borongós északi atmoszféra itt is éppúgy megvan, mint bármelyik random skandi krimiben, de a regény van olyan jó, hogy egyszerűen sodorjon magával, bármiféle kombinálás és hasonlítgatás nélkül.

Persze mi más is állhatna a középpontban, mint a rendőri korrupció… Jó, akad némi drog, gyilkosság, ingatlanmanipuláció, szerencsejáték-függőség, emberkereskedelem is, de mindennek az eredője már megint az a fránya testület, amely jó pénzért elsősorban a bűnözőket szolgája és védi. És aminek ezúttal egy önjelölt igazságosztóval gyűlik meg a baja.

Sonny Lofthus tizennyolc éves kora óta ül börtönben, két gyilkosságért, melyeket nem ő követett el. Hivatásos bűnbak – egy lecsúszott drogos, akinek sem jövőképe, sem családja, sem megélhetése, ezért önként és dalolva vállalja magára mások bűneit, cserébe a börtönben biztosított napi heroin adagért. Persze csak olyanokét, akik jól megfizetik – és nem neki. A börtönigazgató, a lelkész, a rendőrség – mindenki benne van a játszmában. Mert mindig vannak, akik nem eshetnek ki a társadalom körforgásából holmi hirtelen felindulásból elkövetett házastársi gyilkolászásért, teszem azt, míg egy sokadik drogos kölyök… kinek is hiányozna? Egy nap azonban Sonny úgy dönt, nem csinálja tovább. Mert megtud valamit. Valamit a múltjából, ami erősebb szenvedéllyel ajándékozza meg, mint a heroin. Valamit, amibe kapaszkodva egyedül kimászik a drog poklából és megszökik Norvégia legbiztonságosabb börtönéből. Ami miatt, ha kell, tucatnyi áldozatot hagy maga után. Hogy megtalálja azt az egyet, aki miatt családja szétesett, hősként tisztelt rendőr apja gyilkosság áldozata lett, neve bemocskolódott, fia süllyesztőbe került. Hogy elkapja az Ikert, Oslo alvilágának fejét. És megtudja, ki volt a vakond a rendőrségen belül, aki helyett az apjának kellett meghalnia.

Sonny bosszúhadjárata mocskos, véres, nem kímél senkit és semmit. Mégsem tudjuk elítélni. Mert ebben a megborult világban, ahol kétely nélkül elhisszük, hogy a rendőrség már rég az alvilág kezei közé került, ahol kétségünk sincs, hogy a szimpatikus rendőrtiszt is sáros a maga módján, ahol a börtönlelkész a Bibliában csempészi be a heroint az elítéltnek egy vallomásért cserébe, könnyűszerrel érezhetjük azt: kell egy igazságosztó, aki borítja a rendszert. Közben persze drukkolunk a szimpatikus rendőrtisztnek és lelkes újonc társának, fejtegetjük a múltbéli szálakat, reméljük, hogy van kiút, ami nem temet maga alá mindenkit, de a szívünk mélyén tudjuk: ennek úgyis tragédia lesz a vége. Szerencsére Nesbø meg tud lepni.

Nem mondom, hogy életem legjobb skandináv krimije (részemről az még mindig a Sámándob), de nagyon jól szórakoztam olvasás közben és hagyott maga után bőven gondolkodnivalót. Társadalomkritikából jeles – adja is magát a kérdés: ha a jóléti mintaállamokban így mennek a dolgok, mi lehet kevésbé szerencsés vidékeken (ad absurdum: nálunk)? Ahol érheti kritika az leginkább a néhol túlságosan is pörgő, forgatókönyvszerű cselekmény – aminek kapcsán még az is felmerült bennem, hogy olyan, mintha direkt Hollywoodnak íródott volna. Lehet, hogy Harry Hole után nemsokára egy másik Nesbø hőst is a vásznon láthatunk viszont?

Kiadó: Animus

Fordító: Petrikovics Edit