2017. június 2., péntek

Christopher Moore: Lestrapált lelkek

Na. Szóval van az a Chris Moore, akit nem tudok nem szeretni – még ha idegesít is, hogy vásári, hogy alpári, hogy olcsó, hogy finoman fűszerezett szarral etet… amit a végén még meg is köszönök. Mert olykor a nettó szórakoztatáson túl egyszer csak elkezd valami zsigerig fontosról szólni a könyve, olyan pofátlanul szórakoztató módon, amit jobbára alapból nem hordoz jellegében a téma. Mert a lúzer, a bétahím jellegzetes világba esés-kelését az ember alapjában humorosan leírva kéri – de ugyanezt a gyászról már nem mondhatnánk el ugye, sőt… Azon se csodálkoznék, ha megbotránkoztatna a gondolat, hogy egy szeretni való regényhős szeretett felesége, gyermeke anyja – mi több, ráadásul a saját édesanyja haláláról és az ezzel járó gyászmunkáról valaki térdcsapkodásig vicces regényt kanyarít. Úgy, hogy nem alpári, nem olcsó, és nem finoman fűszerezett szar – legalábbis nem ott, nem ezekben a tartalmakban az. Christopher Moore a Mocskos melóban végrehajtotta ezt az írói bukfencet, s ha elnézem neki a nettó agymenést egyéb könyveiben (sőt, meg is köszönöm…) ezért teszem (meg persze ott a Biff, de az másik liga…).

Hogy aztán a szívemhez kapjak, amikor híre jött, hogy folytatja. Mert tud ocsmányul pénztárcára kacsingató folytatást írni, meg olyat is, ahol jégcsákánnyal bontja ki magát a saját befalazódó cselekményéből – ezeket is elviszi a humor, de ilyenkor mérgesen szórakozom jól. Mert a szemem láttára csal egy a csalásnál sokkal többre való tollú író (nem véletlenül rejtőjenőzöm le olykor - a név itt jelző, tehát kisbetű - mert rokon eszközkészlettel csal ilyenkor, a klasszikus - időbe temetett - zsáner mentőöve nélkül is). Hogy a Lestrapált lelkek mennyire folytatás, pontosan mutatja, hogy tíz oldal után letettem, és inkább elé olvastam a Mocskos melót megint, hogy minden mikronnyi utalásában képben legyek… persze ez mutatja azt is, az első pár oldal meggyőzött róla, érdemes előkeresni a könyvet, érdemes elé fűzni az egykori örömöt. Mert ez a folytatás most nemcsak írói olvasózsebbe-nyúlás, ez most jó!

Alphonse Rivera, exzsaru és antikvárius érdekes látogatókat kap egy klisésen ködös Frisco-i este, a város hajléktalan és nem kicsit zakkant Császárát hű ebeivel, s ráadásnak egy sikoltószellemet. Aki kedvesen figyelmezteti: már megint szar került a ventillátorba, s ez nem kis részben Rivera érdeme. Úgyhogy megint összetrombitálódik a régi bagázs: Charlie Asher, aki a saját halálát túlélve épp harminc centis kis szörnyeteg (de - lúzerek álma - húsz centis farokkal!) és kedvese, Audrey rinpocse; Charlie tesója, Jane és élettársa Cassie, akik továbbra is lelkes gyámszülei a kis Sophie-nak, aki a Nagy Halál (lesz, talán…); Rivera természetesen, és továbbra is aktív partnere, Cavuto nyomozó. És Menta Friss, a két méteres, pasztellöltönyös feka jazzlemezboltos és exe, Lilly, akivel épp nincsenek együtt – és aki épp megmentené Mike Sullivan, a Golden Gate hídfestőjének életét, akit halk és kitartó módon fűz(-ne halálba) egy igen csinos szellem, Conchita. Ha felkeltettem az érdeklődésed, miféle bizarr kalandokba sodródik ez a kompánia (és még néhány jeles társuk), az jó! Hiszen ez volna a célom. De az isten szerelmére! Ha nem olvastad, akkor kezdd a Mocskos melóval

Mert ez tényleg folytatás. Pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv elejtette – és ügyesen csavar rajta, meglepően logikusan és ügyesen. Valaha leírtam: egyáltalán nem bánnám, ha Moore alternatív Amerikája a könyveiben tényleg világgá teljesedne – az egymás történeteibe lábaló szereplők által tényleg létrejönne ez az ízeiben hol Will Smith filmjeinek zamatára, hol Gaiman amerikai isteneinek, hol Alanis Morisette és Tori Amos szövegeinek illatára emlékeztető alternatív jelen. Amely nyilván többszörös görbe tükör – perfekt profizmussal reflektál a tapasztalhatóra, a róla való médiabeszédre, a szórakoztató irodalom bevett formáiról és a bennünk kialakult fogyasztói várakozásokról nem is beszélve. Szerethető görbe tükör ráadásul – az írója egy pillanatra sem vonja ki magát a saját ítélete alól. Többek között ezért szeretem Moore-t – mert pontosan tudja, hogy kicsoda. Szégyenkezés nélkül viseli a bohócsipkát.

A sztoriról egy pillanatot se vagyok hajlandó elárulni, szerintem a határon a könyv hátára nyomtatott, amúgy dicséretesen szűkszavú fülszöveg is túlment. Olvasd el! Szórakozz rajta jól, aztán gondold végig… Egyrészt mennyire tud fájni, ha egy sok könyvön át otthonossá szokott mellékszereplőtől egyszer csak végleg elköszönünk, másrészt mekkorákat röhögtél közben… Egyrészt mennyire morbid, hogy (borítékolom) ebből is trilógia lesz, másrészt mennyire nem baj… Végül mondjuk ki: Christopher Moore szarral gurigázik – de olyan ihletetten, hogy megint csak nem áll módomban más, mint megköszönni. Pedig ez még mindig nem a Biff szintje. Még mindig nem a vaskos vicc mögött a vastag mondanivaló… de legalább ebben is van (pici kínai szerencse-) sárkány.

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...