Olykor nem értem a
filmesztétákat, kritikusokat. Van ez a Galaxis
őrzői széria, nagyon jól elszórakoztunk az elsőn; bár nem utolsó sorban
azért, mert nem vette túl komolyan magát. Azaz a világa kellően bizarr és
elemelt volt, a szereplői olykor teljesen valószínűtlenek, de szerethetők; volt
egy betegre formált kis gonosza, Ronan (Lee Pace trendi alakításában) meg a
háttérben egy nagyobb formátumú, amolyan galaktikus méretű: Thanos. Volt ki
ellen összekovácsolódnia a bizarr kis csapatnak, ahol mindenkinek megvolt a
maga jól tipizálható (és könnyen eljátszható) szerepe, amit hál’istennek
mindenki esetében kellően viccesre írtak.
A cselekményben nem rejlett túl sok meglepetés, szép ritmusban alakult
az értékes gömb utáni önző hajsza közös világmentéssé – olyan látványos keretek
között, amilyen a CGI-ből csak kifér, beleértve két fontos szereplőt is, a
kifejezés-korlátozott fát (dömdödöm…) meg a gépfegyveres mosómedvét
(dumdumdumdumdum…). Bizarr és elemelt világban, ahol komplett fajok egy
aspektus karikatúrái lehettek, egy halom szintén karikatúra félnótás(-füttyös)
mellékszereplővel – ahol fél Hollywood belekameózott a mókába.
Úgyhogy nem értem, mit vártak a
fanyalgók. Egyből Thanost, meg a galaktikus mega-legyakást? Aki kicsit is
ismeri a képregényekben igen rég lerakott (univerzumépítésből kifolyólag nem is
egyszer egybefűzött) alapokat, az tudja: majd a Bosszúállókkal közös móka lesz
– Thanos bármelyik ultrarucis különítménynek túl nagy falat volna. Kicsit már
most fázom a várhatóan moziba kerülő közös epizódtól – pont azért, mert a
Bosszúállók (hiába szeretem a maga módján azt is) komorabb banda, egyenlőre az
univerzumok alapszínei annyira eltérnek, mintha valaki Jack Nicholson vigyorgó
bohócát Nolan Batmanjaiba csöppentené. Úgyhogy előzetesen is teljesen biztosra
vehető volt, hogy betétmese jön, amolyan hurok a szereplők múltja és motivációi
körül; amivel nem viszik előre egy grammnyit sem a szériát, de mélyülhet általa
a figurák kedvelhetősége. Főleg mióta lehetett tudni, hogy Peter Quill apucija
és egyéb családi történetek lesznek a fókuszban…
Az ilyen betéttörténetek
egyébként nagy kedvenceim – ez a mesemód emlékeztet a mangák és anime-sorozatok
kócos cselekményvezetésére; egyfelől remekül adagolhatók bennük előre a titkok,
másfelől jobbára tét nélküli meccsek – mivel a nagy durranások közti intermezzókban
ritkán vesztünk főhőst (egyébként e tekintetben ez a folytatás meglepően bátor).
Kicsit olyanok ezek a kanyarok, mint egy Bud Spencer – Terence Hill film: nincs
miért izgulni, dőlj hátra és élvezd. Lehet, ez hiányzott a fanyalgóknak? Hogy
szívből lehessen izgulni a hősökért? Nem tudom. Nekem nem hiányzott. Volt mit
élvezni e nélkül is.
Merthogy egészen szellemesen
ajándékoztak apát Űrlordnak. Eltérve a képregényes alapoktól – de ezt most
bánja a fene. A képregények egykori rajongói megint bőven megkapták a saját
ajándékaikat - meg Stan Lee-t, egy vicces kameó-pillanatra, amely a
legeslegelső Guardians… fanoknak (mondjuk ki, a ma élő legidősebb rajongóknak)
is adta ami jár. Szóval ez a papuli pont az a tenyérbe mászó alak volt (Kurt
Russel szépen öregszik…), akit egy ilyen űrcsibész apjának képzel az ember. A
rá alapozott mese pedig egészen kedves, kedélyes kegyetlenséggel lett elénk
rakva. Azt a nyitójelenetet a zenébe feledkező, táncikáló Baby Groottal (egy
csata kellős közepén) konkrétan végigröhögte a mozi velem együtt. Engem szépen
felültetett a hullámvasútra ez a nyitány, ahol aztán később se zavart, hogy a
kisebb-nagyobb családi lelkizések és nyavalyák sora (a dombra mászó szakasz)
folyvást megszakítja az akció suhanó lejtmeneteit.
Szépen épülnek a szereplők… azért
az szép teljesítmény, ha egy ennyire kőtömb figura, mint Drax (Dave Bautista)
kapja a legviccesebb pillanatokat; szép teljesítmény, ha Gamora és Nebula
sajátosan beteg „testvérpárja” így, hitelén belül maradva gyógyul a szemünk láttára
(amennyire, hát annyira…); nagyon bírtam Rocker Racoon és Yondu egymásra
csodálkozását, pedig oda már alaposan csöpögött a pátosz… mondjuk szuperhős-film
nincsen pátosz nélkül – jutott ide is belőle, főleg a befejezésbe. Nagyon
bírtam, hogy Peter Quillnek valódi dilemma jutott, s hogy mennyire emberi módon
reagálta le. Alig akadt valami, amit ne bírtam volna… Így aztán úgy álltunk fel
a végén, hogy nem bántuk a vizuális üdülésre fordított időt. Őszintén - én
ennél többet általában nem várok egy moziszéria második részétől...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése