2017. május 1., hétfő

A Gyűrűk Ura - A király visszatér (film)

Ezt nem gondoltam volna akkor régen, a bemutatókor, hogy  A két torony nyitányához képest a felütést lehet még überelni… ahogy Annie Collins, a vágó, Jamie Selkirk „digitális keze” megfogalmazta a bővített DVD egyik extrájában:  jó sokáig keresték a nyitó képet… ahogy a felfokozó zene alatt kivilágosodik a vászon, A Gyűrűk Urától mindenki valami szörnyet, valami hatalmas durranást vár… erre megjelenik vásznon egy apró kis tekergőző giliszta egy hobbitkézben. Olykor még most is felröhögök rajta. Ilyen apró momentumok tömegével fordulnak elő a három filmben – és én nagyon szeretem ezt a velünk eljátszó humort, ha intelligens. Főleg ha ilyen intelligens gesztusokba ágyazódnak a humormorzsák, mint e filmek expozíciói. A „mi történt eddig” képbe helyező összefoglalása helyett A király visszatérben megkapjuk Szméagol-Gollam eredettörténetét, a Gyűrűért elkövetett első gyilkosságtól a teljes átalakulásig. A tanítani valóan kíméletlen, Gollam által narrált képsorok képesek voltak ugyanúgy elmosni az előző film óta eltelt időt, mint Gandalf zuhanása a balroggal…

A három közül messze ez a legbonyolultabb film, egyszerre öt szállal egyensúlyoz – nincs is meg a kellő, monstre játékidő végéig kitartó, egységes ritmusa. A bővített verzió négy óráját legelőször a forgalmazó jóvoltából nagyvásznon csodálhattuk meg (a MOM park digitális termében, egy rajongóknak szervezett egész napos őrület keretében, ahol szépen egymás után levetítették mindhárom film bővített verzióját…), de azóta se tudjuk beiktatott szünet nélkül végigülni. Kemény, hogy ennek ellenére bennem maradtak hiányérzetek. Nem is igazán kimaradt momentumokat hiányolok, csak itt a végén valóban mélyen érintett néhány áthangoló, könnyítő változtatás – a hiteles motivációk korábban megejtett közérthetőre cserélésének következménye. Értem, hogy Théoden miért kérdi: „tartozunk Gondornak?”, kell ez a feszültség- és kételyteremtő gesztus, hogy annál erősebb legyen a végsőkig-eltökéltségének későbbi hatása – mégis mindig kényelmetlenül érzem magam, ha látom ezt a részletet. Kényelmetlenül érzem magam, ha látom „Középfölde szívében” Denethor vergődését – holott John Noble tökéletes a szerepében. De valahol rémületes, hogy ezt a sarkos gondolkodású katonafigurát (aki megittasult a hatalmától) mennyire tehetetlen vénemberré silányították – aki a városa védelmét is teljességgel elhanyagolja…

De ha már ő nem, akkor a parancsnokságot (szájtáti, bamba toronyőrök körében) bottal magának kipüfölő Gandalf  miért nem ürítteti ki azonnal a legalsó szintet, feljebb zsuppolva az összes civilt? Miért nem tömi meg pajzsfallal felálló dárdásokkal a zegzugos utcákat, miért nem rendeli Gondor legendás íjászait a felsőbb szintekre, hogy az érkező légicsapásra, a nazgul-röpködésre megadhassa a méltó választ? Egyáltalán: mit keresnek a dárdások a felsőbb szintek falán felsorakozva, a csata nézőiként? Azt kell mondjam, Középfölde legszebb várát e filmben ijesztően amatőr parancsnoki bagázs védi. És még hosszan lehetne sorolni az apróbb-nagyobb kifogásokat – mert a Helm-szurdok iszonyúan jól kitalált, és képre rögzített ostromához mérve ez a jóval nagyobb ostrom és ütközet valójában sajnos leginkább elnagyolt lett. A jól komponáltság helyett a legtöbbször csak jól néz ki. A hatalmas seregek madártávlatú egymásnak feszülése, és a nagy gonddal rögzített párviadalok és emberközeli kavargás között, a makro- és mikrotávlat közt alig akad valami, ami úgy reálisan, középkorian pontos, mint az Urukok falmászása és ajtódöngetése – s ami mégis akad, az jobbára vagy az ostromló orkokhoz, vagy a rohírokhoz köthető, ahol látjuk is a döntések megszületését, megvalósulását, sikerét és kudarcát…

Vannak iszonyúan jól elkapott párviadalok, és vannak szerencsétlenebbek. Gandalf és a Boszorkányúr párviadalának lehetséges kimeneteléről már írtam egykor, az Istarokról szóló bejegyzésben – megint értem, miért a módosítás (még nagyobb súlyt kap, hogy megérkeznek a lovasurak…), de ez a bothullatás a Fehér Mágushoz (aki hazavágott egy balrogot) méltatlan egy olyan ellenféltől, akit Aragorn az első részben simán lekardozott (még ha figyelembe veszem Mordor közelségét, mint erőemelő tényezőt, akkor is...). A Boszorkányúr égbe hatoló villámvarázspálcájától a bukásáig nincs egészen a helyén (és akkor a hadakozásra alkalmatlan, ám igen látványos láncos buzogányát már szóba se hozom…).

Miközben imádom, ahogy Éowyn és Trufa legyőzi. Az a komplett jelenetsor Théoden zuhanásától az Éowyntól és az élettől való búcsújáig akcióba oltott képi költészet. A film egésze tele van ilyen gyönyörűen vágott képsorokkal: mint Gandalf és Pippin megérkezése a Fehér városba (amit egészében ekkor látunk először…) a Denethorral való találkozással, a kis hobbit lovagiasságával, a Város Urának minden Gandalf előzetes figyelmeztetésére pedigrésen ülő szavával és a távozásuk után Gandalf monológjával Minas Tirith városáról - szóval ez az összességében majd negyedórás, összefüggő történés magasiskola a javából. Így kell egy pillanatig sem unalmasan felvázolni a szereplők közti szövevényes viszonyokat, lökni előre a történést, még a feszült várakozásban, a csata előtt. Áhítattal lesem még mindig a város urát szórakoztató Pippin éneke alatt azt a vereségbe hajszolt lovasrohamot – így kell vágni, hogy a legjobban fájjon! Imádom Aragorn és Théoden jelenetét Dúnharg sziklaerődjének peremén, és mindent, ami utána jön – a kettejük közti finom viszonyt, ahol Théoden a király, de Aragorn is jóval több, mint tanácsadó, hiszen az ő szava dönt. Imádom, ahogy Elrond elküldi a holtak ösvényére… És ha már szidtam a csatát, hát dicsérjem is: szeretem, ahogy hullámzik, ahogy a remény és reménytelenség a hősökkel játszik – nagyon becsülöm, ahogy a kamera a fókuszban tartja őket: hisz rájuk, az ő sorsukra vagyunk kíváncsiak.


És persze Frodó és Samu sorsára, meg a boldogulásukra a Gyűrűvel. Az önmagában óriási teljesítmény (koncepciótól a megvalósulásig minden alkotótól), hogy ez a történetszál a maga karcsú, lassúbb lélegzetű ritmusával meg tudja őrizni a súlyát a komplett filmmel felérő sűrűségű csata-szálak mellett. Nehezen emésztettem meg, ahogyan felépítik a Gollam agyafúrtságával szemben vereséget szenvedő Samut, akit aztán Frodó el is zavar – mert ez a változtatás megint a figurák hitelességének határait feszegette egy közérthetően rajzolt szituáció, egy válság kedvéért; de azt el kell ismernem, hogy mesterien lett képre téve: már az előző filmben megalapozott ellenszenvek mentén épül az elkerülhetetlenségig. 

Most, hogy sok év után újranéztük az egész trilógiát, kiemelkedőnek tűnt ez a jelenetsor, a pontos kompozíciójával. Pláne, ha tudod, Frodó és Samu szövegének felvétele közt (amit külön vettek fel) a forgatásba belekavaró külső körülmények miatt egy teljes év telt el (amikor Frodóét felvették, Szméagol szerepe még ki sem volt osztva, a jelenetben az egyik stábtag végszavazott…). Csodálatos példája ennek, hogy Peter Jackson hogyan tartotta meg a fókuszt a filmjében számtalanszor szinte a végtelenségig. Hiszen csak ennek az egy jelenetnek (a felvétel bonyolultságán túl) az utószinkrontól a felfényezésen át a háttér digitális festésén és a vágáson és a hangvágáson át a teljes sorsában meg kellett őriznie ugyanezt a víziót; mindezt át kellett tudja adni és megkövetelni a munkatársaitól – a fejében őrzött, forgatókönyvbe öntött eredeti szándékot őriznie kvázi egészen a bemutatóig. S a forgatás alatt mindezt egyszerre három filmmel művelte… Úgyhogy ha bármi kritikám van is - hiszen van, hiszen látjátok… -  azt a mélységes tisztelet és köszönet hangján fogalmazom.


Miközben tartom: ezek a filmek az eredeti történetnek a mai mainstream filmipar lehetőségtárához igazított becsületes kompromisszumai. Tényleg hígított koktéljai egy sokkal szigorúbban mítoszba ágyazott tündérmesének, amely valahol tényleg feljebb nyitotta a fantasytörténetek Pandora-szelencéjének tetejét, amikor könyv formában megjelent, de valójában nem fantasy – óriási elégtétel, hogy a filmek sem lettek teljesen azok. Hogy valóban felépült általuk egy virtuális Középfölde, a maga tájaival, a tájakat benépesítő kultúrákkal és ellenkultúrákkal, a városaikkal, a tárnáikkal, toldozott foldozott putrijaikkal akár – hogy a film vizualitását alapjában meghatározta, amit a legjobb Tolkien-illusztrátorok az idők folyamán képbe szerettek ebből a világból. Egyfajta realitást adott, mint ahogy a hallatlanul aprólékos díszletek, a funkciót szolgáló kosztümök, az a töméntelen képre szórt tárgy és kiegészítő, amit nem is észlel a szem, de mégis, összességükben egy a miénktől eltérő valóság gazdagságát sugározzák. Miközben látom a történésekben az egyszerűsítéseket, a kompromisszumokat: közben Középföldét látom. Ahol például a Gyűrű úgy pusztul el, olyan mindent belevonó, pontosan komponált módon, hogy felsóhajt bennem a rajongó: ez jobb, mint a könyvben…

És igen, számos vége van a filmnek, jó pár helyen abbahagyható volna, a legvége előtt – de ez is az eredeti történet sajátossága. Tolkien még ráérősebben szőtte a maga történetét az Utolsó Hajóig – szerintem nincs olyan rajongó, aki tiltakozna ezek ellen a jelenetek ellen; a győzelem pillanatától a koronázáson át egészen a tengerig tartó utazásig, ahol végül véget ér a Gyűrű Szövetsége. Samu aztán hazatér – de szerintem ott, az utolsó pillanatokban, a búcsúkor ezt súgta neki Frodó (amit elkerekedő szemmel hallgatott): „Drága Samu, Zsáklak kandallópárkányán ott vár az okirat, ami téged tesz az örökösömmé… amim volt, amim lehetett volna azt mind rád hagyom… Kezedre és eszedre is mindenütt szükség lesz… te leszel a történelem leghíresebb kertésze; és majd részleteket olvasol fel a Piros Könyvből, s megőrzöd egy elmúlt kor emlékét, hadd emlékezzenek a népek a Nagy Veszedelemre, s szeressék még jobban amúgy is szeretett földjüket. S ettől mindig annyi tennivalód lesz, mint senki másnak, és boldog leszel, mint senki más, amíg csak tart a te részed a Történelemben.” Szeretek hinni ebben.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...